A boszniai katolikus egyház a kezdetektől napjainkig

A kezdet az apostolutódok kora

A katolikus egyház története Bosznia-Hercegovinában egészen az apostolutódok idejére nyúlik vissza. Krisztus evangéliumának első hirdetői a déli dalmát és az északi pannóniai városokból érkeztek, amint azt templomok, bazilikák, temetők számos régészeti lelete igazolja. Ezt a kora-keresztény kultúrát teszi tönkre a gótok, a hunok és a szlávok pusztítása. A Krisztus-hitre jutott szlávok és köztük a délszláv horvátok itteni megtelepedésével kezdődött meg aztán a térség lassú, de folyamatos kereszténnyé válása, mely századokon át tartott. A misszionáriusok a környező római és a déli horvát városokból érkeztek, köztük Szent Cirill és Metód tanítványai meghatározó szerepet játszottak az evangelizációs munkában, a szláv nyelvnek a liturgiába való bevezetésével.

A középkor: a „bosnyák keresztény” egyház születése

A mai Bosznia területén a helyi egyház nem tartott elegendő mélységű kapcsolatokat a környező térségek keresztény központjaival és így fejlődése nem szervesült az akkori egyetemes egyház testébe. Következésképpen olyan sajátosságai születtek, sokszor politikai megfontolások nyomán, melyek gyanússá tették a helyi egyházat Róma és a környező egyházi centrumok előtt, amelyek nem egyszer az eretnekség teológiai vádjával illeték azt. Ezt a „másságot” aztán katonai fellépés is követte. Ilyen sajnálatos mozzanatok nyomán különvált a helyi keresztény közösség, egy latin, római katolikus egyházra és egy bosnyák „keresztény egyházra”, melynek püspökét – szemben a római pápával – „gyjed”-nek hívtak. (Nálunk az orosz „Gyegy Maróz, Télapó” kifejezésből ismerős a fogalom, mely eredetében a nyelvek közös gyökere rejlik: abba, papa, pápa, apa, „apó”…)

Kelet és Nyugat eretnek mozgalmai együtt

Ez a vallási-egyházi kettősség a későbbiekben végzetesnek bizonyult a boszniai keresztény egyház számára, hiszen kölcsönösen kapcsolatokat épített ki az európai heterodox (eretnek és féleretnek) mozgalmakkal, mint a katarok, albiak és bogumilok. A boszniai királyok támogatják ezt a sajátos, helyi jellegű „keresztény egyházat”, amíg az válaszképpen a király nemzeti függetlenségi törekvései mellé áll. A latin egyházzal szemben ellenségesen lép fel, amely a tatárok 1242-es pusztításai nyomán arra kényszerül, hogy a boszniai katolikus püspök IV. Béla király támogatásával, aki maga is dalmát partokra menekül a tatárok elől, elhagyja a térséget és 1246-ban áthelyezi a székhelyét Diakovárba. 

A ferences misszió sikerei

A ferences és domonkos szerzetesek megérkezése a XIII. században (1291) sokat tud enyhíteni a nehéz körülmények adta lelkipásztori ínségen. Különösen Szent Ferenc fiainak a tevékenysége bizonyul áldásosnak, mert egyszerűségükkel és nyitottságukkal sikerül megszerezniük a kormányzók és a nép bizalmát is, aminek következtében sokan térnek át a boszniai keresztények közül a katolikus hitre. Erős fejlődést indul, aminek jele a visokoi új katolikus egyházmegye felállítása. Mindezt a reményteli fejlődést törte derékba az 1463-as esztendő, amikor az ottomán birodalom elfoglalta Boszniát.

Az ottomán uralom: az ország iszlamizálódása (1463-1878) 

A négyszáztizenöt éven tartó török uralom máig ható érvénnyel átalakította az országot társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és vallási szempontból egyaránt. Bár formálisan II. Mehmed török szultán (1442-1481) uralkodói rendelettel engedélyezte a ferencesek működését és védelmet ígért a gondozásukba vett katolikus híveknek, de a gyakorlatban ez a protekció nem sokat jelentett, hiszen a katolikus keresztények nagy számban vándorolnak ki Boszniából a szomszédos Horvátországba, az Osztrák Császárságba és a Magyar Királyságba. Ám a helyi „keresztény egyház” tagjai tömegesen térnek át az iszlám hitre muzulmánnak. Megkönnyítette ezt a lépést számukra, hogy vallásilag, teológiailag „lebegtek”, bizonyos szempontból szinkretisták is voltak és ezért áttérésük nem okozott nekik identitásválságot. Boszniaik, bosnyákok voltak mindenekelőtt és a vallási hovatartozás csak alárendelt szerepet játszott. A hódítók az elnéptelenedett területekre ortodoxokat telepítettek be, a régi városokat „újraalapították”. Így például Szarajevó eredeti helyén, a vrhbosnai püspöki székhelyen kormányzóépületet, szerájt emeltek, mely egyúttal a nevét is adta a régi városnak: Szarajevó! A régi San Petar katedrális romjaira pedig mecsetet építenek iszlám kulturális centrummal. Balićević püspök 1600-as vizitációja során mindössze kétszáz katolikus családot talál egy kicsi plébániával. A katolikus templom 1656-ban leég, újjáépítik, de az 1672-es vizitáció már csak száz katolikus lelket regisztrál. Aztán ez a vizitációs lehetőség is megszűnik, a maroknyi katolikus hívek magukra maradnak. 1735-ben a Szentszék apostoli helynököt nevez ki, 1768-ban pár pap visszatérhet Boszniába és jelesül Szarajevóba. Visszatelepednek a ferencesek is és új kápolnát építenek, lassan megindul egy éledési folyamat. 1850-ben Szarajevó hivatalosan is Bosznia fővárosa, a katolikus püspök 1879-ben telepedik meg újból, több mint négyszáz év után.

Az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt negyven éven át (1878-1918)

De ez már egy korszak kezdete, mely nem direkt háborús hódítás eredménye, jóllehet a tervezett annexióból sajnos okkupáció lett. Az ottomán hatalom összeomlása után az Európai Nemzetek Kongresszusának berlini döntése nyomán Bosznia az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá került. A többségében katolikus Monarchia segítette a hiányzó egyházi struktúrát kiépíteni. XIII. Leó pápa az „Ex hac Augusta” bullájával 1881-ben megteremtette hozzá a szükséges kánonjogi keretet, amikor felállította Bosznia-Hercegovina új egyháztartományait Vrhbosna-Szarajevó érseki székhellyel, Banja Luka és Mostar szufragáns egyházmegyékkel. Intenzív egyházépítő munka kezdődik, az egyház buzgón nekifog a lelkipásztori munkának és a nevelői valamint és karitatív tevékenységnek.

A két világháború közötti időszak (1918-1941)

Az első világháború véget vetett az osztrák-magyar fennhatóságnak és Bosznia a frissen formálódó, a délszlávokból létrehozott új nemzet, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. Ebben a helyzetben Bosznia nem önálló nemzetalkotó rész, és a katolikusok ebben a kettős kisebbségben igyekeznek helytállni, a katolikus sajtó, iskolák, társulatok és intézmények révén.

A II. világháború után

A második világháború után a jugoszláv kommunista államhatalom durván szétválasztja az államot és az egyházat, melyet erőszakkal megfosztottak társadalmi intézményeitől és ennek következtében társadalmi jelenlététől. 1966-ban született egy diplomáciai megegyezés a jugoszláv kormány és a Szentszék között, mely az egyháznak tett némi engedmény jegyében valójában nem tudta elérni a szabad vallásgyakorlatot. Elég legyen csak a horvát mártír főpap, Boldog Alojzije Stepinac zágrábi szerepére és sorsára utalni.  

Az utolsó háború: drága áron vett szabadság (1991-1995)

A Jugoszlávia mesterséges megteremtésével és annak titoista meghosszabbításával a soknemzetiségű és sokfelekezetű ország problémái nemhogy megoldódtak volna, hanem a benső ellenállás egyre erősödött, mígnem a kilencvenes évek elején teremtődött új, tekintély nélküli helyzetben nyílt konfliktusba került a hegemóniára igényt tartó szerb kommunista vezetés, szemben főként a horvátok törekvéseivel. Ebben az időszakban, II. János Pál pápa idején különösen is intenzív volt a Szentszék „külpolitikája”, amennyiben az érvényben lévő jugoszláv törvényekre hivatkozva bátorította a népszavazással történő akaratnyilvánítást az egyes tagországok részéről. A horvátoknak és aztán a boszniaiknak is igen nagy árat kellett fizetniük a deklarált és elsőként Németország és a Szentszék által elismert függetlenségükért. Amíg azonban a horvátok katonailag sikeresen ellenálltak és így kivívták függetlenségüket, addig a kisebb, elmaradottabb és a Nyugat által elhagyott Boszniát Szerbia egyszerűen maga alá gyűrte. A veszteségek óriásiak. A majd egymilliós Szarajevóban a katolikus lakosság 530 ezerről - a háború négy éve alatt - 125 ezerre sorvadt. Kilenc papot, köztük három ferencest öltek meg és egy nővért. 90 katolikus templomot romboltak le, további 127-et súlyosan megrongáltak. Hat szerzeteskolostort romba döntöttek, 21-et megrongáltak. Felmérhetetlen az ország kulturális öröksége jelentős részének, például a világhírű mostari Öreg hídnak az elpusztítása. A daytoni békeegyezmény óta pontosan húsz év telt el, a romok jelentős részét eltakarították, de a lelki sebek sokkal lassabban gyógyulnak és sajnos sok esetben nem is lehet látni a megoldást, a kiutat, mert a jelenlegi politikai törékeny és nagyhatalmak vigyázta rendszer csak az élesebb konfliktusok elkerülését garantálja. Az USA Ohio államában fekvő Dayton, ahol a békeegyezményt 1995-ben aláírták, utánanéztem, légvonalban 9720 km-re fekszik Szarajevótól. Onnan nem lehet látni az emberek arcait, pláne nem a szíveit. Ferenc pápa azért megy Európa ezen perifériájára, hogy tegye azt, amit oly sokszor mond és kér: közel menni az emberekhez, megérezni és megérteni szívüket. Ez szavak is nélkül is, szolidaritás: „Ne félj, te kicsiny boszniai nyáj, én veled vagyok!”

(vl)