Szőlőtő és szőlővesszők - Martos atya elmélkedése Húsvét 5. vasárnapjára

Amíg Jézus földi útjait rótta, könnyű volt lépteit követni és megörökíteni. Jelenléte gyógyított, tisztított, irányt mutatott. De hogyan van jelen most, miután „Isten feltámasztotta a halálból” (ApCsel 13,30), miután belépett egy számunkra csak hasonlatokban megközelíthető, időtlen, örök létbe? Hogy ezt a különleges tapasztalatot megfogalmazhassa, a liturgia a húsvéti időben nemcsak a Feltámadott jelenéseit idézi fel, hanem visszatér Jézus utolsó estéjéhez, a búcsúbeszédekhez is.

János azt visszhangozza, amit az ősegyház ismételt. A búcsúbeszédekben kétszer is szóba kerül a szeretet parancsa (13,34; 15,12), a Vigasztaló eljövetelének ígérete (14,16köv; 16,5köv), a tanítványok árulásának ténye (13,36köv; 16,29köv). Két alkalommal olvassuk Jézus saját mondásait lényének és üdvözítő ajándékainak titkáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (14,6); illetve „Én vagyok az igazi szőlőtő”. S ez utóbbi mondást is kétféleképpen bontja ki az evangélium: „Én vagyok az igazi szőlőtő” – „Atyám a szőlőműves” – „ti pedig a szőlővesszők”.

Az utolsó este az emberi tapasztalat szerint is összegző jellegű, magába foglalja a „múlt időket”, s gyakran a jövőre nézve is éleslátással ajándékoz meg. A búcsú nagy pillanataiban az ember arra vágyik, hogy kimondja kapcsolatainak igazságát, gazdagságát. Így őrizzük egymást emlékezetünkben. Az ősegyház emlékezetébe mélyen belevésődött Jézus egész személye, aki ekkor már a teljes odaadás valóságában, a megdicsőülés „órájában” szólt. Az utolsó estén már úgy beszélt, mint aki megdicsőítette az Atyát, kinyilvánította az Atya szeretet-dicsőségét, mint aki már odaadta önmagát, s most éppen ezért kioszthatja testét és vérét.

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves.” A „szőlőskert” Izrael volt, Izajás számára (5,1-7), „nemes szőlőfajta” és „valódi mag”, Jeremiás szavaival (2,21). A Megváltó irgalmas szeretettel fogadja magába Izrael törzsökét. Nem helyettesíteni akarja, inkább képviselni, elfogadni és életre nevelni. Izraelnek, de minden Jézusban hívőnek is szól az Atya gondoskodása, aki – hol a szenvedés „oltó-késével”, hol az elfogadás és bátorítás szárnyakat adó igéivel – szerető gazdaként megtisztítja őket, hogy többet teremjenek. János fontosnak tartja, hogy aki hisz Jézusban, már megtisztult, vagy legalábbis elindult a tisztulás útján (vö. Jn 13,10). Életének további feladata, eseménye, hogy engedje az Atya „tisztogató munkáját” érvényesülni.

„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők”. Míg a többi „én-vagyok”-mondás valamiféle erőt vagy irányt ígér Jézus részéről, a szőlőtő metaforája a vele való legbelső életközösségre hív. Folytatnunk kell Jézus küldetését, az Atya ajándékaiban, az élet valódi kincseiben való osztozást. Ez teszi értelmessé az életet, vagyis ez terem maradandó gyümölcsöt. Jézus szavait átjárja a szeretet a gyümölcs iránt, az életet, napfényt magába foglaló, bort és bőséget ígérő szőlőfürt iránt. Az Úr szerető jelenlétében felizzik az élet vágya.

A tanítványoknak a szenvedés előestéjén úgy tűnhetett, hogy őt, az élő ágat, a zöldellő fát irtják majd ki a kertből (vö. Lk 23,31). Ezzel szemben éppen ő „az élő” (Jel 1,18), ő ígéri és táplálja az életet, amelyet ismer a teremtéstől fogva.

Mi vajon milyen életre vágyakozunk? Hisszük-e Jézus ígéreteit? Merjük-e kérni az Atyát, aki megdicsőül életünk bőséges és maradandó gyümölcseiben? Ahogy a szőlőtőről szóló képeket szemléljük, talán úgy leszünk, mint a szamariai asszony (vö. Jn 4), aki Jézussal beszélgetve rátalált életének igazi kútjára, Isten igazi ígéretére.

Húsvét 5. vasárnapja