Szelíd fény – Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára

Fósz hilarion – „szelíd fény”: így kezdődik a keleti egyház egyik ismert himnusza, amely a Feltámadottat szólítja meg. Ez a szelíd ragyogás végül is maga a Feltámadt Krisztus, Isten „kegyelmes” vagy „irgalmas” jelenléte. De ez a szelíd ragyogás, Isten gazdagságának fénye, illetve Isten öröme csillan meg a húsvéti evangéliumokban is.

A feltámadt Jézus belép a tanítványokhoz. Félelmükben bezárkóztak, de ő belép, köszöntésével pedig a szívüket is megnyitja: „Békesség nektek!” A békesség Isten áldásának bőségét jelenti, testi és szellemi jólétet. Jézus azonban, ha tetszik, a legtermészetesebb, legbarátibb hangot üti meg, úgy szól, hogy a félelmet, a kételyt rögtön eloszlassa. Aztán megmutatja nekik a kezét és az oldalát. Valószínűleg nemcsak azért, hogy mintegy „azonosítsa magát” – mintha azt mondaná, valóban én vagyok az. Az ő keze áldó kéz, oldala pedig „megnyílt” oldal, új templom, amelyet mások leromboltak, de ő három nap alatt újra felépített. Sebhelyei a gyógyítás eszközei. Őt magát, mint őszintén és tényleg szerető barátot lehet bennük felismerni.

Jézus, a Feltámadott, a szeretet áldozatában már átment azon a fájdalmas szenvedésen, amely feltörte emberlétének határait, és Isten kegyelméből a teljes odaadottságba, vagyis a mindenkivel való osztozás állapotába helyezte. Ő immár valóban mindenkinek kiosztható. A tanítványok örülnek, hogy látják az Urat – olyan, mint volt, telve szeretettel. Örömük szelíd öröm, belső, talán szinte rejtett örvendezés és bizonyosság. Az efféle belső öröm a legmaradandóbb, egyben átalakító ereje is van.

„Vegyétek a Szentlelket! Akinek feloldjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” A Fiú mindent továbbad, beavatja küldetésébe a tanítványokat. A bűnbocsánat János evangéliumában nem tartozik Jézus gyakori tettei közé. De Péter háromszori tagadására éppen itt felel majd a háromszori kérdés – „Szeretsz engem?” – ez is az irgalom és a bűnbocsánat, sőt, a bűntudattól való gyógyítás leckéje. A lehelés gesztusa pedig felidézi az újjáteremtés mozzanatát. Jézus életre kelti övéit, mint a Teremtő a porból gyúrt képmást, az első embert, amikor orrába az élet leheletét lehelte.

De „Tamás nem volt ott, amikor Jézus megjelent nekik.” „Ha nem látom kezén a szegek nyomát…, én nem hiszem.” Csodálom bizony a kemény kijelentését, de úgy tűnik, Isten nem csodálkozik rajta. A szeretet elsősorban őszinteség, szelíd, de határozott őszinteség. Az irgalom pedig nem az igazság ellentéte, netalán elkendőzése, hanem a mélyebb igazság feltárása. Aki irgalmas a másikhoz, nem a bűnét tagadja, hanem azt állítja, hogy ennek ellenére szerethető, hogy bűne nem törte benne össze Isten képét. Jézus irgalmas, mert engedi, szinte várja, hogy Tamás rátaláljon. Az ő útja Jézusig talán hosszabb, mint a többieké, de nem kevésbé szép és értékes. Tamással bizonyos értelemben az történik, ami a szeretett tanítvánnyal. A szeretett tanítvány Jézus mellett volt, az üres sírnál „látta a lepleket”, aztán „hitt”. Tamás is azért hisz, mert látott, sőt érintette Jézust, az áldó kezet, a szeretettől sebzett szívet. Személyesen találkozott Isten irgalmával.

„Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Ez a boldogmondás Isten szelíd örömét jelenti ki. A hit érték, amelyet ápolni, ersíteni, néha kérni is kell. Isten pedig szelíd fényével átjárja a belsőnket, s egyben örömét leli bennünk, amikor hiszünk benne. Hisszük és tanúsítjuk irgalmát, amelyet megtapasztaltunk.

 

Húsvét 2. vasárnapja, Irgalmasság vasárnapja