P. Vértesaljai képmeditációja az Ember-kereső Caravaggio „Jézus elfogatása” képéről

Tudjátok-e, hogy nekünk, jezsuitáknak is van egy Caravaggio-nk? Egy igazi, talán a legkalandosabb sorsú! Ha már egyszer az a kép, amit a Caravaggio-ból való Michelangelo Merisi-től rendeltek a jezsuiták Rómában az 1590-es évek vége felé, nem készült el. A világ csodája lenne most, éppen Húsvétkor! A Feltámadás képét kérték tőle a római Gesú-ba. Soha nem festette meg. Szegényebbek vagyunk, mert Caravaggio úgy látott a sötétben, mint senki más. Ezt szó szerint is értem. A sötétben érezte magát otthon, az alagsori pincehelységekben, ahol szál gyertya libbenő fényénél látott… mélyre. Mindig ezt a mélységet kereste. Gazdag ember lehetette volna, ha megmarad a felszínen, a külsőnél. Római első évei a csendéletekkel sikert hoznak neki. „Pont úgy néz ki, mint a valóság” – hallotta mindig a dicséretet. Ettől aztán elment a kedve, mert azt akarta, hogy az ő képe „pont úgy nézzen be”, befelé, a mélységbe, hogy a lelkek alagsorában, szál gyertya libbenő fénye mellett lehessen látni azt, ami a felszínen is megjelenik. A Feltámadás, aminek szemtanúja sincs, az Evangéliumok tanúsága szerint sötétben történik! A lezárt sírbarlang sötétjében, amikor odakint még éppen csak, halványan rózsállva pirkadni kezd. Amikor a hideg, szoborszerű, mozdulatlan testen, éppen csak egy pillanat alatt elömlik az Élet. Et resurrexit!

Képeinek témái titokzatosak. Némely képnek az útja is titokzatos. A kettős titokzatosság legeklatánsabb példája a Jézus elfogatása vászna.

Történt pedig 1990-ben, tehát csak 25 évvel ezelőtt, hogy a dublini városközpont jezsuita rendházának elöljárója, P. Noel Barber vette a telefonkagylót és felhívta a Dublini National Gallery főrestaurátorát és kérte: mivel az egész rendházat felújítják, nézze már meg azt a rossz állapotú képet, ami az ebédlőjük falán lóg, vagy hatvan éve. A hívott fél, Sergio Benedetti, a XVI. és XVII századi festmények avatott értője, először nem nagyon lelkesedett az összehajtogatásoktól megrepedezett, erősen megrongálódott vászonért és kelletlenül vitte magával a 170 cm hosszú és 135 cm magas képet. Júdás csókját ábrázolja, egy holland mester, bizonyos Gerrit van Honthorst festette, a képaláírás tanúsága szerint. Sergio már útközben dünnyögött, hogy az a bizonyos flamand mester náluk olaszhonban az „éjszakás Gellért”, Gherardo delle Notti néven lett ismert, képeinek rendkívül sötét tónusa miatt, ám valami mégis feszültté, nyugtalanná tette. Mert még így „romjaiban is üzent” a kép és a műhelyébe érve, amint egy kicsit alaposabban megvizsgálta, beleremegett a felfedezés örömébe: „Ez ő! Világos, nemde? Caravaggio!”. A kép most a Dublini National Gallery büszkesége, a múzeum főhelyén fogadja Merisi mester tisztelőit.

1603. január 2-án Rómában a megrendelő, a művelt és művészetpártoló Girolamo Mattei bíboros 125 scudi-t fizetett érte. Szinte napra egy évvel korábban testvére, Ciriaco Mattei vette meg az Emmauszi tanítványok-at 150 scudi-ért. Caravaggio lelke azonban keserű ezekben az időkben. Nem sokkal korábban egy teológus bizottság elutasította a Szent Máté és az angyal képét a franciák Szent Lajos nemzeti temploma kápolnájában. A Mester tudta, hogy a képe remekmű. A jóbarát, Giustiniani bíboros járta ki, hogy „hadd próbáljon legalább egy újat festeni”. Megfestette, az is remekmű! A tridenti zsinat után járunk negyven évvel, az egyház próbál megújulni, de lesújt arra, aki eltér az előírástól. Mint 1600. február 17-én, tehát alig két éve, Giordanio Bruno domonkos szerzetesre a Campo dei Fiori-n, máglyahalállal. Nem volt ritka abban a korban sem a feljelentés, a korrupció, iratok eltűnése az íróasztalról, aztán a nyomozás, vélhetőleg az éjszaka sötétjében. Ilyen borongós lelki hangulatban olvassa az evangéliumokat Jézus elfogatásáról. Meglepően részletes az elbeszélés az egyébként szűkszavú írásokban. Caravaggiot vélhetőleg segítette egy közkézen forgó, sokszorosított Dürer metszet is Júdás csókjáról. Ő is így indít. Júdás közel lép Jézus arcához, a Mester hagyja ezt, s egy katona, az árulón keresztül áthajolva, megragadja a Mestert. Ez a beállítás talán Dürertől van, de a többi az ő szívéből fakad. Közel lépni Jézushoz. Szorosan mellette lenni. Érezni a leheletét, hajának, bőrének az illatát. Nagyon intim mozzanat ez! Beszélni is csak lábujjhegyen legyen szabad róla! Nem is fért hozzá az arcához senki más! Csak az Édesanyja. Azt hiszem, a legtöbbet az életünkben az nevel, növeszt és gyarapít rajtunk, hogy az a legdrágább arc, az anyánké, fölénk hajol, arcbőre a miénkhez simul és ott marad rajta. Ahogy az Egyiptomba menekülés közben az alvó anya a fia fejére hajtja az övét és így alszanak együtt, édesen … Caravaggio tudta és érezte ezt. Ismerte és szerette az Anyát és a Fiát is. Jézus az ő számára nyitott ember volt, bárkit magához engedett, de volt tapintat is benne, egészséges férfiszemérem. Az a nárduszolaj-kenetet hozó asszony is csak a lábához fért, a vérfolyásos asszony csak a köntöse szegélyét érintette, de Júdásnak odaadta az arcát. Jézus ismerte és tudta folyékonyan mind a150 zsoltárt. Remegve olvashatta, tűnődve imádkozhatta a 27. zsoltár ismerős sorait: „Rólad mondja a szívem: Téged keres tekintetem! A te arcodat keresem, Uram! Ne fordítsd el tőlem arcodat, ne fordulj el haragodban szolgádtól, te vagy a segítőm!”. És hányszor kérte magának és hányszor hívták őrá a názáreti kicsi zsinagógában a fölséges ároni áldást: „Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr és legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget!”. Azt is tudta viszont a kezdetektől fogva, hogy itt a földön, éppen az ő arca lesz az Örökkévaló arca, nem fordíthatja el a tekintetét még attól sem, aki elárulja őt, még akkor sem, ha az a saját tanítványa, és még akkor sem, ha éppen csókkal árulják el őt. Nem fordítja el az arcát Júdástól. De a zsigerein nem uralkodhat. Elborzad. Be is csukja a szemét. Arcot keres, az Atyjáét, az Anyjáét. Most egyiket sem érzi. Egyedül van, ebben a félelmetes sötétségben, amibe belecsap annak a lámpásnak a fénye, amit hátul, a katonák mögött egy fiatalember emel a magasba. Az a fiatalember a festő maga, Caravaggio! Ő is keresi az Úr arcát, hozzá lábujjhegyre ágaskodik, fejét magasra emeli. Homlokára éppúgy fehér fénypászta vetődik, mint Jézuséra. Hát azt hiszitek, hogy csak úgy megfestem és kész? Hát nem értitek, hogy ebben a történetben én az a János vagyok, aki most rémisztő és velőtrázó sikollyal, kitárt karokkal elmenekülök a Mesteremtől? Azt sem bánom, ha a ruhámat durva katonakezek letépik rólam! Hát nem értitek, hogy én az a Jézus vagyok, akit nem értenek, aki fölött, mint a képeim fölött, ítéletet mondanak, életre-halálra? És nem értitek, hogy ott, igen, Júdás, üveges szemmel a messzeségbe révedve, én magam vagyok? A megbélyegzettség sárga ruhájában? Harminc ezüsttel, 150 plusz 125 scudi-val? Miért akartok több fényt? Amikor a világtörténelem legsötétebb órája ez? Amikor „a barát, aki együtt ette a kenyerét a társaival, most sarkát emeli a mestere ellen”!

A Mester pedig odatartotta az arcát a csókomra, mire csak rám nézett, csodálkozva, bizakodva, ahogy az anyák soha nem akarják elhinni és elismerni, hogy az ő gyerekük valami rosszat is tehetne. Mert a kimondott szó, a megtett cselekedet tárgyi valóságán túl, ők annál mélyebbre látnak. Ahol már csak mi is hinni merünk magunkban. Tudni és birtokolni pedig soha. Azt mondta nekem válaszul: „Barátom”. Most perzsel a szó. Hiszen mindig erre vágytam és csak erre vágytam, a barátságára. S ahogy Júdás Jézus szemébe néz, tükröt lát, már önmagát, lelkének a mélységét látja, mélyen-mélyen, ahol csend van, puha és meleg. Forrás is fakad. Nem is veszi észre, hogy közben a Mester már lehunyta szemét, s ő is elréved, messze távolba, kicsi gyerekként Iskariót utcáin lépdel, anyja hangját hallja, ahogy szólítja: Júdás, kicsi fiam!

Ezt a pillanatot örökíti meg Caravaggio, ahogy Jézus a rázúduló katonák fizika erejétől enyhén hátradől, szemét lecsukva befelé néz, fájdalommal, talán arra a pillanatra gondol, amikor először találkoztak és amikor meghívta őt és beavatta a többiek közé. Júdás is valahol ott keresi önmagát, tekintetében megdöbbentő a felismerés, hogy a Mester még mindig hisz benne. Itt már övé a felelősség a továbbiakban. Be is látja a tévedését ebben a tükörben, Jézus arcában-szemében, de a tekintet mélyén azt azonban már nem látja meg, hogy még tovább mehetne és mindent újra kezdhetne...

Jézus arca, Jézus arca olyan különleges. Júdás arcának, az árulónak a közelsége nem vált ki benne ellenszenvet, iszonyatot, ahogy a legtöbben ábrázolják. A fegyveresektől nem fél, inkább együttérzés van benne. A kereszten majd mondja is: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mint cselekednek!”. Júdás miatt, de inkább Júdásért, bánat ébred benne. Bánat, szomorúság, szánalom, részvét. Arca, zárt szemhéjakkal, lefelé „tekint”, mintegy a kezeire. Mert a kezek beszélnek. Az egész képen a hét alaknak összesen hét kéz látszik. A menekülő Jánosé, aztán Júdás balja, a középső katona minkét keze, ahogy megragadja János köntösét, és marad Jézus két keze, hozzá a lámpást tartó Caravaggio kiemelkedő kézfeje. Jézus kezei üzennek. Ma már nem ismerjük a kódot, de a korabeli chirológia, vagyis kézjel-tudomány közmegegyezése azt üzente, hogy szomorú a lelke annak, aki így tartja a kezét. Nemrég ő ki is mondta: „Halálosan szomorú az én lelkem”. Az Olajfák hegye lombos sötétjében kérte maga mellé Pétert, Jakabot és Jánost, hogy virrasszanak vele, de amíg ez a három „legközelebbi” elaludt, a többiek kicsit távolabb ugyan „egy kőhajításnyira”, de ugyancsak alszanak. Amikor végre eljött az ő órája, amire három éven át várt, a tanítványai mind elalszanak mellette. Csak egy marad ébren a Tizenkettőből, hogy ráhozza a halált, harminc ezüstös órabérért! Hát hogyne lenne szomorú a lelke!

Még egy szót Júdás arcáról! Caravaggio előtt és utána majd mindig démonizálták ezt az arcot, a krisztusgyilkosság összes vádját rápréselték a vonásaira. Minél inkább torzzá lett az arc, annál távolabbra toltuk a saját lehetőségünket és felelősségünket. Olyanok vagyunk ezzel, mint a heves Péter, akinek Jézus megjövendöli a tagadását. Hogy is válaszol? „Ha meg is kellene halnom veled, akkor sem tagadlak meg”. Az eredményt ismerjük. Mondjuk bátran az apostolokkal: „Csak nem én, Uram?”.

Caravaggio aláírta ezt a képet, de nem egy szokásos kiírt, rá jellemző írással, hanem titokzatosan. Az a jobb oldali fiatalember, aki az alagsori műhelyéből éppen csak úgy kiszaladva csapódik a csoporthoz, kezében egy lámpást tart, hogy megnézze azt, akit úgy hívnak: Ecce homo! Megy megkeresni a maga Emberét, az Emberfiát s hogy jól lássa, ő a pincében lakó, lámpást ragad hozzá. Jobbjával fölemeli és két ujjával, úgy fogja a lampion kötelét, ahogy csak a festő fogja az ecsetét. Pinxit. Festette. Megfestette azt, akire rátalált, akire tágra nyílt szemmel, bizalommal teli kíváncsisággal ránéz.

Caravaggio vélhetőleg hallott már Diogenészről, a görög filozófusról, aki kezében mécsessel, még fényes nappal is, elindult emberkeresőbe. Mint Húsvét hajnalán az asszonyok is, elindulnak, hogy megkeressék az ő Emberüket. És az ő szavukra megindulnak az apostolok is….

Az egész kereszténység abból az Emberből él, azóta is! Kelet kereszténysége éppúgy, méghozzá ilyen mély vallomással a communio, a szentáldozás előtt: „A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia; mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem, mint ama gonosztevő, megvallak téged!”.