„Nem tudták, kiről mondta” – P. Vértesaljai László a nagykeddi evangéliumról

Nagykedd evangéliuma az utolsó vacsora termébe visz és tanúi lehetünk annak a titokzatos beszélgetésnek, mely Jézus és tanítványai között folyik arról, hogy egy közülük, elárulja őt.

„Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” (Jn 13,21-22).

A későbbi történés ismeretében – vagyis hogy Júdás az áruló - nem nagyon szoktunk itt megállni, és átugorjuk ezt a fontos mozzanatot, a tanítványok teljes és egyöntetű tanácstalanságát. Hát hogyan lehetséges ez? Ennyire nem ismerték egymást? Nemde három éven át együtt voltak, méghozzá a vándortanító iskolájának kemény egymásrautaltságában? Hogyan lehetséges, hogy az együtt töltött idő ellenére, Júdás végül nagyon is tudatosan, határozottan cselekszik, ami mintha azt sejtetné, hogy ő ezt a lépését már rég eldöntötte. És erről a többieknek fogalmunk sincs! Megdöbbentő! Jézus ezekben a végső órákban arról beszél, hogy „mindent átadtam nektek, amit Atyámtól hallottam”. Jézus kimondja önmagát. Nem marad benne titok. A kereszten még az utolsó leheletét is nekünk adja. Titok lappang itt, nem az Isten titka, de az emberé. Talán mindannyiunké! Ideértem a napokban lezuhant Germanwings repülőgép másodpilótáját is, Andreas Lubitzot. Senki nem tudta róla, mi lakik a szívében. Vitte magával Barcelonába és egy pillanatban, kioldotta…!

Ember az, akinek titka van. Mélységes titok lappang a szívünkben, de az emberszerető Isten, az önmagát egymással örökké megosztó Szentháromság éppen azért teremtett bennünket a képére és hasonlatosságára, hogy mi is kimondjuk magunkat. A család intimitásában, az anya, apa és a testvérek mellett. A gyerekkor legfontosabb iskolája ez kellene hogy legyen: tudjak mesélni, szólni beszélni magamról, mindegy hogyan kézzel-lábbal…, csak valahogy kimondhassam magam. Hogy közben megismerjem magam, ki vagyok én és közben megismerjenek a többiek is, hogy mi lakik bennem. A tanítványok „azt”, ami később harminc ezüstben testesült meg, nem tudták Júdásról. Pedig annak a team-nek, a Tizenkettőnek kitűnő menedszere volt: a Názáreti. Nem rajta múlott, hogy a tanítványai végül is nem elég jól ismerték egymást. Mert nem elegendő csak a Mester ismerni. Kell hozzá, a többiek ismerete is! Ami a legfontosabb mozzanat ebben a megismerési folyamatban, az őszinteség! Hogy annyi mindent nem értünk magunkban! Hogy annyi kuszaság van bennünk! Hogy sokszor félelem és szorongás tölt el bennünket. Jézus még ezt is kimondta, megosztotta az övéivel, hogy fél. Ő nem egy rettenthetetlen, hős harcos férfi volt. Valóságos ember, valóságos titkokkal és félelmekkel. De beszélt ezekről! Kimondta önmagát. Valójában ez a kinyilatkoztatás! Az övé, mert az Isten fia, az Isten kinyilatkoztatása. De Mária fia is, ezért a názáreti egyúttal az embert is kinyilatkoztatja: hogy az ember közlékeny lény, ebben a kimondásban megtörténik az élete. Megismerik és szerethetik így s ha kell, segítenek rajta.

Péter a Tizenkét apostol legőszintébbje. Gyanítom, ezért tette meg őt a Mester sziklának. A sziklányi erősségi őszinteség, amire mindig jött az Úr válasza és Pétert a helyére tette. Ha kellett az utolsó helyre és ha kellett, az elsőre!

Arról a másikról keveset tudunk. Júdásról! Csak azt, hogy a pénz foglalkoztatta. De hogy miért, hogy mi lakott az ő szívében, alig tudunk. Most Péter szemébe nézek: És te, mondd csak, te kérdezted őt? - Nem felel, lehorgasztja a fejét. Én is a magamét, mert eszembe jutnak fel nem tett kérdések, helyzetek és események, melynek szereplői mellett elmentem. Persze, Varga Laci rendtársamtól is kérdeznék!

Őszinteség és felelősség! Egyikkel magamat, a másikkal a többieket menthetem. Jézus megváltott. Ezt ünnepeljük Húsvétkor. Benne vagyunk most nyakig! De ezt a megváltást sokszor egy-egy szívből fakadó, tapintatos és mégis bátor kérdés testesíti meg. Amíg együtt vagyunk, soha nem késő. Virágvasárnap! Jézus bevonult. Igen oda is, a Városba. De inkább a szívembe. Szelíden kérdez, kérdez felőlem, hogy megismerjem magam.