Ferenc pápa a dél-olasz város székesegyházában szombaton délután 3 órakor találkozott a papokkal és szerzetesekkel, miután lerótta tiszteletét Nápoly híres patrónusa, Szent Januáriusz, vagy ahogyan ők ismerik, San Gennaro vérereklyéje előtt.
A nápolyi vércsoda
Mint ismeretes, a vértanú püspökhöz fűződik a „nápolyi vércsoda”: a templomban őrzött, üvegtégelyben lévő alvadt vér időről időre folyékonnyá válik és láthatóan felbuzog. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton, illetve szeptember 19-én történik a csoda, és mindkét ünnepet követően nyolc napon át tart. Ezután a vér ismét megalvad. A csodás jelenség bekövetkeztét a nápolyiak a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.
A papi hivatás öröm. Hagyjunk időt a Jézussal való találkozásra
Ferenc pápát a székesegyházban a nápolyi bíboros érsek, Crescenzio Sepe köszöntötte. Ferenc pápa a találkozóra készített beszédét átadta Sepe bíborosnak, arra kérve őt, hogy tegye közzé azt a papság és a szerzetesség részére, majd szabadon fogalmazott beszéddel fordult a templomot megtöltő papokhoz, szerzetesekhez és szerzetesnőkhöz. A pápa elkészített beszéde a következő gondolatokat tartalmazza:
„Egyetértek veletek abban, hogy papnak lenni öröm. Újra és újra meglepetéssel tölt el minket az Úr hívása, hogy kövessük őt, hogy vele legyünk, és elvigyük az emberekhez az ő szavát, bocsánatát. Tényleg nagyszerű dolog történt velünk, az Úr kegyelme, amely minden nap megújít minket.Nápolyban egy papnak sok kihívással kell szembenéznie a hívek ellátása során, mégsem szabad hagynia, hogy a mindennapok teljesen felőröljék. Fontos, hogy a papok időt szakítsanak a szentségimádásra, a Jézussal való találkozásra. És ha Jézus előtt állva kicsit kényelmetlenül érzik magukat, annál jobb! Éppen az imában mutatkozik ugyanis meg, hogy jó úton járunk-e, hogy jó munkások vagyunk, vagy hivatalnokká váltunk. Ekkor jövünk rá arra, hogy nyitott „csatornák” vagyunk-e, akiken keresztül áramlik az Úr szeretete és kegyelme, vagy pedig önmagunk körül forgunk, végül „képernyőkké” válva, akik nem segítik az Úrral való találkozást.
A testvéri közösség megtartó ereje. Egység a különbözőségben
A papi hivatás másik szépsége a testvériség, az összetartozás élménye; az, hogy nem egyedül követjük az Urat, hanem együtt: ki-ki a maga adottságaival, személyiségével, de szeretetközösségben, testvérekként. Ez sem könnyű, hiszen a mai szubjektivista kultúra az egyént dicsőíti, egész a bálványozásig menően. Ehhez jön még némi lelkipásztori individualizmus, mely azzal a kísértéssel jár, hogy önállóan haladjunk előre, vagy egy kis csapattal, akik ugyanúgy gondolkodnak, ahogy mi. Ezzel szemben tudjuk: hivatásunk az, hogy a Krisztussal való közösséget a papságban éljük meg, a püspök körül. Lehetnek, sőt kell is, hogy legyenek a helynek és a kornak megfelelő konkrét formák, de a lelkipásztori és a missziós keresést közösségben, alázatosan és testvéries magatartással kell végezni.
Együtt zarándokolni Isten népével. Keresztény életre nevelni a gyermekeket
Ne feledkezzünk meg arról sem, milyen szép hivatás elkísérni Isten népét. Nápolyban az egyházmegyei közösség néhány éve elkötelezte magát a hit újra felfedezésére, hogy ezáltal is segítse a lakosság felemelkedését. A Szentatya arra buzdítja a papokat, hogy tárják ki a kapukat, induljanak és menjenek el a családokhoz, a betegekhez, a fiatalokhoz, az idősekhez. Keressék föl őket lakhelyükön, támogassák őket, álljanak mellettük, hogy együtt ünnepeljék velük az élet liturgiáját. Örömteli lesz elkísérni a családokat a gyermekvállalás és -nevelés kihívásaiban. Ne feledjük, hogy a gyermekek mutatják meg, mennyire egészséges egy társadalom. Nem szabad elkényeztetni a gyerekeket, de szeretni kell őket! A papoknak pedig az a feladatuk, hogy a családok mellett álljanak, hogy így a gyermekek a keresztény nevelést kapjanak.
A szerzetesi élet örömei legyenek túlsúlyban, ne a problémák
A szerzetesekhez szólva a pápa megállapította: a megszentelt életnek vannak napos és árnyékos oldalai. Mindig fennáll a kísértés, hogy az árnyékos oldalt emeljük ki és ne a naposat. Ez viszont azzal jár, hogy visszahúzódunk önmagunkba, folyton panaszkodunk, és mindig másokat vádolunk. Ehelyett – különösen most, a Megszentelt Élet évében – hagyjuk, hogy felülemelkedjen bennünk és közösségeinkben a szerzetesi hivatás szépsége, és valóban igaz legyen: ahol szerzetesek vannak, ott öröm van”.
(gá)
All the contents on this site are copyrighted ©. |