A mexikói „Televisa” TV exkluzív interjúja Ferenc pápával - A teljes szöveg!!!

Ferenc exkluzív, közel másfél órás, maratoni interjút adott a mexikói "Televisa" tv-állomásnak. A Vatikánban folytatott beszélgetés olasz nyelvre fordított, rövidett változatából készült a magyar nyelvű kiadás.  

A tv-interjú a pápa kifejezett kérésére a Szent Márta ház C9 termében készült, ahol a mexikóiak számára oly kedves Gaudalupei Szűz nagy és szép képe látható. A beszélgetés azzal a kérdéssel kezdődött, hogy a pápa miért nem látogat Mexikóba, amikor szeptemberben az Egyesült Államokban részt vesz a Családok Világtalálkozóján. 

A pápa válaszában megemlíti, ő gondolt arra, hogy Mexikó határa felől lép be az Egyesült Államokba. De Ciudad Juarez-en  vagy Morelia-n keresztülhaladva, anélkül, hogy meglátogatná a  Gaudalupei Szűzet, bizonyára zavart keltene a mexikóiak között. A pápa továbbá úgy tartja, hogy Mexikót nem lehet csak úgy futólagosan vagy éppen átutazóban meglátogatni. Mexikóhoz legalább egy hét kell és a pápa megígérte, hogy megteszi azt, ahogy illik.

Az újságíró megkérdezi a pápát, hogy a Szent Márta háznak abban a szobájában, ahol az egyház számára fontos gyűléseket tartanak, miért van a Gaudalupei Szűz képe.

A pápa elmeséli, hogy mit jelent neki a Gaudalupei Szűz képe és mély értelmezését adja a Gaudalupei Szűz tiszteletének az egész amerikai kontinensen, kezdve a gyarmatosítás idejétől.  Megemlíti, hogy Gaudalupe nyitott utat a földrész többi szentjének is, mint Limai Szent Róza, Porres Szent Márton, majd azt is megemlíti, hogy hamarosan szentté avatja Junipero Sierra-t. A pápa számára a Szent Szűz Mexikóban a kulturális egység forrása lett, ajtó a szentség felé megannyi bűn, igazságtalanság, kizsákmányolás és halál között.

Az újságíró azt kéri a pápától, hogy mint emigránsok gyermeke, magyarázza el, mit jelentene, ha az USA-ba egy olyan határon át lépne be, mint amilyen fontos a migrációs jelenség számára a Mexikóval szomszédos határ.

Ferenc pápa megemlíti, hogy a mexikói határon nemcsak mexikóiak lépnek át, hanem Közép-Amerika, Guatemala népe is, mely áthalad az egész Mexikón, hogy egy jobb jövőt keressen.  Ma a migrálás a nyomor, az éhség következménye. Ugyanez történik Afrikában is, ahol azok az emberek, akik átkelnek a Földközi tengeren, olyan országokból jönnek, melyek nehéz időszakon mennek keresztül az éhség és a háborúk miatt. A migrálás manapság az éhséghez és a munkanélküliséghez köthető. Az embereket leselejtezik, és így arra kényszerítik, hogy másutt keressen munkát.

Jelenleg az elvándorlás problémája világviszonylatban nagyon fájdalmas jelenség. Azért, mert vannak migrációs határok. Örülök annak, hogy Európa ma újraértelmezi saját migrációs politikáját. Olaszország nagyon nagylelkűen viselkedett, el kell mondanom. Lampedusa polgármestere, egy nő, megkockáztatta azt, hogy átalakítja a turizmusra berendezkedett szigetet vendéglátásra. Ez azt jelenti, hogy így nem keresnek pénzt. Ez egy hősies dolog. Most azonban, Istennek legyen hála, Európa átértékeli a helyzetet. Visszatérve a mexikói határon történő migrációra, az a térség egy kábítószer kereskedelem sújtotta térség. Morelia és az egész zóna egy merő szenvedés. Ott aztán a kábítószer kereskedők nem aprózzák el a dolgot. Értenek a maguk halál-munkájához, ők ugyanis a halál hírnökei a kábítószer és a „láb alól eltevés” miatt, azok felé, akik ellenállást tanúsítanak. Az a 43 iguala-i diák bizonyos módon, nem mondanám, hogy bosszút, de igazságot kér és azt is, hogy emlékezzenek meg róluk. Ebben a tekintetben egy érdekesség: bíborossá akartam tenni Morelia érsekét, aki egy forró zónában él, ő egy hiteles tanúságtevő, nagyszerű papi ember. De a bíborosokról még később beszélünk.

Az újságíró azt kérdezi a pápától, hogy mint latin-amerikai, ez nagyobb felelősséget ró-e rá, hogy felemelje a szavát milliók érdekében, akik országuk elhagyására kényszerültek, határokon és falakon keresztül, bárhová a világba.

A pápa beleegyezőleg válaszol. Szeretne a migránsok hangja lenni, hiszen az ő érzékenysége a migránsokkal szemben nem ideológiai eredetű, hanem spontán módon az ő saját személyes és kivándorolt szüleinek a történetéből fakad.

Az újságíró előveszi a 43 iguala-i diák esetét és azt kérdezi a pápától, hogy az emberek miként reagálhatnak erre a nehéz helyzetre, nyomást gyakorolva a saját értékeikre és a saját kulturális forrásaikra.

A pápa emlékeztet Mexikó történetének szentjeire és vértanúira, és hangsúlyozza annak a fontosságát, hogy szükség van egy, a mások érdekét szolgáló szociális szintre, hogy felülkerekedjenek az ország nehéz helyzetén. Nem kerülhetjük meg a problémát, mintha az nem mindnyájunkat érintene, és nem tehetjük felelőssé csak a kormányt vagy egy csoportot, személyt, hiszen ez gyerekes viselkedés lenne.

(Átugorjuk a „mexikanizálódás” kérdését és a pápának a saját ismerőseivel folytatott személyes levelezése mértékletességének a kérdését)

Az újságíró kérésére a pápa hosszan fejtegeti a szekták elszaporodását Mexikóban és általában Latin-Amerikában és az egyházi felelősség kérdését az elvesztett hívek miatt…

Azzal kezdi a beszédét, hogy ezek az evangéliumi mozgalmak szekták-e vagy sem. Ezek a mozgalmak a közelséget kínálják fel, hogy közel legyenek az emberekhez, hogy köszöntsék és ismerjék őket személyesen. A katolikusok ellenben - a pápa meglátása szerint – inkább hajlanak az emberek egészével foglalkozni, és Latin-Amerikában is létezik a klerikalizmus hibája, mely bizonyos távolságot vesz az emberektől. A klerikalizmus Latin-Amerikában a legnagyobb akadálya a laikusok szerepe növekedésének. A világiak megnövekedett szerepe Latin-Amerikában csak a népi vallásosságnak köszönhető, ami a pápa szerint nagyobb lehetőséget adott a világiaknak arra, hogy kreatívak és szabadok legyenek, főleg a népi áhitat-gyakorlatok és a körmenetek miatt. De a világi hívek intézménye szervezetileg nem növekedett eléggé, mert a klerikalizmus távolságot vett tőlük.

Visszatérve a kérdéshez, a pápa különbséget tesz a jó és becsületes evangéliumi mozgalom és a szektás jellegű között. Vannak olyan szekták – némelyek a felvirágzás teológiájából jönnek – melyek egy jobb jövőt ígérnek és jóllehet látszólag nagy vallásos lelkület élteti őket, végül is pénzt kérnek. De nem lehet általánosítani őket, mondja a pápa, hanem esetről esetre meg kell vizsgálni őket.

A katolikusok eltávozásának az okát vizsgálva, a már említett hiányzó közelség mellett, a pápa említést tesz a homíliákról, melyek „szörnyűségesek, azt nem tudom, hogy többségben-e, de nem érintik meg a szívet” - mondja. „Teológiai leckék, elvontak, hosszúak, és éppen ezért szenteltem nagyobb részt e témának az Evangelii Gaudium buzdításomban. Azt hiszem, hogy ezen a téren meg kell térnünk! A protestáns homília értelmezés sokkal erősebb a katolikusokénál. Szinte egy szentség!”. Összefoglalva, a pápa hangsúlyozza, hogy a katolikusok elmenekülésének a mélyén a távolságtartás, a klerikalizmus áll, a személyes közelséggel szemben az unalmas prédikáció, továbbá, hogy Isten izzó szavát nem integrálják eléggé. Ezek a jelenségek azonban nemcsak a katolikus egyházat sújtják, hanem egy sereg evangéliumi közösséget is. Végül a pápa utalt arra a kezdeményezésre, amit Buenos Airesben a katolikus egyház papjai és az evangéliumi közösségek pásztorai közösen indítottak. 

Az újságíró arról kérdezi a pápát, hogy mi történt két éve, amikor megválasztották Péter trónjára.

A pápa elmeséli, hogy Rómába egy kisebb csomaggal érkezett meg, mert azt tartotta, hogy pápa eddig sohasem vette magára a megbízatását a Nagyhét során. Abban a meggyőződésben élt, hogy visszatér a Nagyhétre, már Virágvasárnapra. Olyannyira, hogy el is készítette a virágvasárnapi homíliáját, és csak a legszükségesebbeket hozta magával, arra gondolván, hogy ez egy nagyon rövid konkávé lesz. Neki nem volt semmiféle pápalistája és eszébe sem jutott az, hogy ő lesz majd a pápa. Annyira, hogy a londoni fogadóirodák a 42. vagy 46. helyre sorolták őt. Ennek ellenére egyik ismerőse őrá tett, és jól járt vele. A szavazás jelensége a konklávén – magyarázza a pápa – egy érdekes dolog. Vannak nagyon erős jelöltek. De sokan nem tudják, kire adják a szavazatukat. Így aztán hat, hét nevet választanak, egyfajta tartalékként, arra várva, hogy kire kell adni majd a szavazatot végleges módon. 

Az újságíró azt kérdezi tőle, vajon megmondhatja-e, hogy az előző konklávén negyven szavazatot ért el. A pápa szárazon feleli, hogy nem. Az újságíró tovább ostromolja a pápát, megállapítva, hogy a többiek mondják ezt. A pápa válaszol: Azt ők mondják. Egy bíboros mondta, tesz ellenvetést az újságíró.

Jól van, akkor egy bíboros mondja. Valójában délig semmi nem volt. És aztán történt valami, én nem tudom mi. Ebédkor láttam néhány furcsa jelet, de…Érdeklődtek az egészségem felől és ilyen dolgok. És amikor visszatértünk délután, a „kemencében sült már a kenyér”. Két szavazás és aztán eldőlt minden. Számomra is meglepetés volt. A délutáni első szavazáson, amikor megéreztem, hogy egy visszafordíthatatlan helyzet adódhat, akkor mellettem ült – és éppen ezt akarom elmesélni, mert a barátságunk része – Hummes bíboros, aki számomra egy nagy ember. Ő a maga korával együtt, az amazóniai püspöki konferencia elnöke volt és lelkipásztori szempontból nagyon aktív. A délutáni két szavazás között, amikor a dolgot már látni lehetett, odajött hozzám és azt mondta: „Ne aggódj, a Szentlélek műve!” Én csak derültem rajta. A második szavazáson, mikor elérték a kétharmadot, tapsoltak, az egész konklávé tapsolt, Hummes megcsókolt és azt mondta, hogy ne feledkezzem meg a szegényekről, és aztán ez a mondat kavargott a fejemben és végül ez vitt engem a név megválasztásához. A szavazások alatt a rózsafüzért imádkoztam, rendszerint hármat elmondok naponta, és nagy békességet éreztem, szinte egészen öntudatlanságig menően. Ugyanaz, mint amikor a dolgok megoldódnak és ez számomra mindig egy jel Istentől, a béke. Attól a naptól kezdve a mi napig, nem vesztettem el. Olyan valami ez ott bent, mint egy ajándék. Hogy utána mit csináltam, azt nem tudom. Úgy állítottak a lábamra. Megkérdezték, elfogadom-e? Igent mondtam. Azt sem tudom, hogy esküt tettem valamire, nem emlékszem. Békében voltam. Elmentem, hogy kicseréljem a reverendámat. Kimentem, de előbb a tolószékben ülő Diaz bíboroshoz léptem, köszönteni őt, aztán köszöntöttem a többi bíborost is. Majd arra kértem a római vikáriust és Hummes bíborost, hogy elkísérnének-e. Ez nem volt a protokoll szerint. Aztán imádkozni mentünk a Cappella Paolina-ba, miközben Tauran bíboros bejelentette a nevem. Aztán előjöttem és nem tudtam, mit is mondjak. A többinek már ti vagytok a tanúi. Hallottam a mélyből, hogy egy miniszternek szüksége van Isten áldására, és a népének is. Egyszerűen azt mondtam: imádkozzatok értem, hogy az Isten rajtam keresztül megáldjon benneteket. De ez mind annyira spontánul jött, az is, hogy imádkozzunk Benedekért”.       

Tetszik önnek az, hogy pápa?

Nem bánom!

Mi tetszik, vagy mi nem tetszik önnek abban, hogy pápa?  Vagy minden tetszik?

Az egyetlen dolog, aminek örülnék, ha egy nap kimehetnék, anélkül hogy észrevennének, és elmennék egy pizzériába egy pizzát enni!

Nagyon szép lenne!

Nem, ezt csak úgy példaként mondtam. Buenos Aires-ben sokat mászkáltam a városban. A plébániák között mozogtam és biztosan, és most egy ilyen szokást megváltoztatni, az nem kis fáradsággal jár. De meg lehet szokni! Ha az ember megtalálja egy másik módját a mászkálásnak, például ott a telefon, vagy más…

Ön többször említette, hogy tövid lesz a pápasága.

Az az érzésem, hogy az én pápaságom rövid lesz: négy vagy öt év. Nem tudom, talán kettő vagy három. Kettő már eltelt. Ez csak egy érzés, eléggé homályos is. Talán olyan, mint egy hazárdjátékos lelkülete, aki meggyőzi magát, hogy veszíteni fog, azért, hogy aztán ne érje csalódás, de ha mégis nyer, akkor persze boldog. Nem is tudom… Persze, ez csak egy érzés. Az a benyomásom, hogy az Úr csak rövid időre helyezett ide és semmi több… Mondom, ez csak egy érzés. Azért nyitva hagyom a lehetőséget…

Ön azt mondta, hogy követni fogja Benedek pápát. Ez megváltoztatja egy kicsit a pápaság nézetét, mert hozzá voltunk szokva, hogy a pápát a Szentlélek választja és egészen élete végéig. 

A konklávé előtt, aztán a kongregációk során megkérdezték a bíborosokat erről a nagyon érdekes és nagyon gazdag teológia problémáról. Azt hiszem, hogy Benedek pápa kinyitott egy ajtót. Hatvan évvel ezelőtt nem voltak nyugalmazott püspökök. Ma 1400 van belőlük. Aztán eljutottunk oda, hogy 75 év fölött vagy közel ehhez a korhoz nem hordhatják tovább egy-egy részegyház terhét a vállukon. Azt hiszem, hogy amit Benedek pápa nagy bátorsággal megtett, ajtót nyitott a nyugalmazott pápák felé. Benedeket nem kivételnek kell tekinteni, hanem mint alapítást. Lehet, hogy egy ideig ő lesz az egyetlen ilyen, de lehet, hogy mégsem lesz egyedül. Viszont van egy nyitott intézményes ajtó. Ma a nyugalmazott pápa többé már nem egy pillanatnyi ritkaság, mert megnyílott az ajtó, hogy létezhessen, mint élő figura.

Elképzelhető az, ami a püspökökkel történik, hogy lemond a 80 éves kort elérve?

Akár ez is... Elképzelhető, de nekem nem nagyon tetszik a korhatár ötlete. Mert azt hiszem, hogy a pápaság egyfajta legvégső szükséglet. Néhány teológus számára a pápaság szentség. A németek nagyon kreatívak ezekben a dolgokban. Én nem gondolom ezt, csak azt akarom mondani, hogy valamilyen különleges dolog. Azt mondani, hogy a megbízatás 80 éves korig szól, ami a pápaság végén szenzációt keltene, az vélhetőleg nem tenne jót. Tehát én nem vagyok annak a híve, hogy korhatárt szabjunk, ellenben magaménaktekintem, amit Benedek pápa tett. Láttam őt a konzisztórium másnapján. Boldog volt, elégedett. Mindenki tiszteli őt. Én meglátogatom, időnként felhívom telefonon. Ahogyan már mondtam, olyan, mint egy bölcs nagypapa otthon. Akinek ki lehet kérni a véleményét. Becsületes egészen a halálig. Nem tudom, emlékeztek-e, amikor február 28-án a Kelemen teremben köszöntöttük őt, azt mondta: Köztetek van az én utódom, neki tisztességet, hűséget és engedelmességet fogadok. És ezt teszi. Isten embere!

Az újságíró a kúria reformjáról kérdezi a pápát, amit elkezdett, hogy az merőben technikai folyamat vagy inkább gondolkodásmód és szív kérdése…

A pápa azt feleli, hogy a változás a szívben kezdődik, de egyúttal az életmód megtérését is jelenti. A kúriáról szólva, elmondta: „Azt hiszem, ez az utolsó udvartartás maradt meg Európában. A többiek, még a legklasszikusabbak is, demokratizálódtak. Van valami a pápai udvarban, amely sokat megtart az atavisztikus, az ősökre visszaütő hagyományból. Ezt nem megvető értelemben mondom, ez egy kulturális kérdés. És ezt meg kell változtatni, de fenn lehet tartani egy udvartartást, és ez lehet egy munkacsoport az egyház szolgálatában. A püspökök szolgálatában”. A pápa megemlítve az összes kérdést, mely morális és etikai jellegű problémát okoztak a Vatikánon belül (vatileaks, kiszivárogtatás, botrányok, stb.) fenntartja, hogy szükség van megtérésre személyes szinten, amit magának a pápának kell elkezdeni. 

A család szinódus témájáról az újságíró azt kérdezi a pápától, hogy van-e határozat arról, hogy előmozdítsák a változásokat az elváltak és újraházasodottak szentáldozása témájában, valamint a homoszexuálisok ügyében.

A pápa szerint aránytalan elvárások vannak. Ami a szinódust és a választott témákat illeti, Ferenc pápa végigvezet az egyes szakaszokon, melyek a szinódusi téma megfogalmazásához vezették, főként azon súlyos nehézségek miatt, amelyeket a család a mai világban él, főként a fiatalok környezetében. Főként a családok válságáról beszélve, a pápa úgy véli, az Úr azt akarja tőle, hogy néhány különleges problémával szembesüljenek: előkészület a házasságra, az együttélők lelki kísérése, a fiatal házasok tovább kísérése, a kudarcba kerültek és az új kapcsolatra lépett személyek kísérése, lelki támogatása. Fontos megértetni a házasság szentségét, hogy elkerüljék a pusztán társadalmi jellegű házasságokat a hittel megélt házasságokkal szemben.

A kiskorúak elleni visszaélések tekintetében és a zéró tolerancia kapcsán ezeket vallja:

A bizottság nem a visszaélésekért van, hanem a kiskorúak védelmére, vagyis a megelőzés érdekében született. A kiskorúak elleni visszaélések súlyosak, nagyobbik része a család és az ismerősök környezetében történik. Ám elég egyetlen pap esete, hogy megmozduljon az egész egyház a problémával szemben. A papnak ugyanis az a feladata, hogy segítse a kisfiúkat és a kislányokat az életszentségük növekedésében és a Jézussal való találkozásukban. A visszaélés ellenben tönkreteszi ezt a kapcsolatot Jézussal. Ferenc pápa beszél az áldozatok meghallgatásának a fontosságáról és elmeséli a saját tapasztalatát, amikor a Vatikánban találkozott hat áldozattal. A belső rombolás, amit elszenvedtek, mondja a pápa, egészen pusztító jellegű és akár egyetlen papnak a megvallott bűne elégendő ahhoz, hogy szégyent hozzon rájuk, és emiatt minden lehetségest meg kell tenniük. Ferenc pápa elismeri Benedek pápa bátorságát, amivel nyilvánosan bűnténynek bélyegezte az ilyen eseteket, melyek szétrombolják az Isten teremtményeit. Vége.

(vl)