Pápai mise 50 évvel a zsinat liturgiai reformja után

50 évvel ezelőtt 1965. március 7-én VI. Pál a római Mindenszentek plébániatemplomban mutatta be először olasz nyelven a szentmisét a hívek felé néző oltárnál a II. vatikáni zsinat által meghatározott liturgiai előírások szerint. Az évforduló emlékére Ferenc pápa március 7-én, szombaton este 6 órakor szentmisét mutatott be ugyanebben a templomban. A Vatikáni Rádióban Flavio Peloso atya, a Don Orione Kongregáció legfőbb elöljárója emlékezett meg az esemény jelentőségéről. Ma is ez a rend működteti a Mindenszentek templomot.

A cél: érthetővé tenni az imát és aktívvá tenni a hívek részvételét

Ez a zsinat világos szándéka volt a reform iránymutatásai szerint, majd VI. Pál 1965. március 7-én, ezen az emlékezetes napon fogalmazta meg lényegét: a cél, hogy érthetővé tegyük az imát és lehetővé váljon a hívek aktív részvétele az egyházi szertartáson, létrehozva és elősegítve a párbeszédet, a találkozást Isten népe és Istene között. Tehát egy lelkipásztori indíték vezette, amely beilleszkedett az egyház és a világ szélesebb párbeszédébe, amelyet előmozdított a II. vatikáni zsinat.

Áldozat volt, hogy a hívek jobban be tudjanak kapcsolódni az egyház imájába

Számos nehézséget eredményezett a reform a papok számára, közöttük ilyen volt az adott nyelv és a nép felé bemutatott szertartás. Évszázadokig a latin nyelv kötötte össze a népeket. A nép felé fordulás egységet jelentett az Úr előtti összegyűlés terén, aki a nép és a pap között volt így jelen. Az Isten népe és Istene közötti párbeszéd előmozdítása állt a középpontban. Azon a vasárnapon VI. Pál déli Úrangyala imádságában  az egyház „áldozatának” nevezte a latin nyelvről a helyi nyelvre váltást, amit a hívek érdekében tett meg, hogy jobban be tudjanak kapcsolódni az egyház imájába.

Az egészséges hagyomány és a jogos haladás közötti kiengesztelődésre hívta fel a figyelmet a liturgiai reformra vonatkozó zsinati konstitúció. 50 év múltán megvalósult-e ez? – hangzott az újságíró kérdése.

Hagyomány és haladás egyensúlya

Igen. Nyilvánvaló, hogy az érzékenység eltérő lehet ezen a téren. A hagyomány koncepciójában már benne van a haladásé is, mert a „tradicio” annyit jelent, hogy átadni annak, aki jön. Világos, hogy létezik egy bizonyos kötődés a formához, az értékekhez, mert a liturgia teológiai, egyházi és emberi esemény, amelybe a személy saját történetével, kultúrájával kapcsolódik be. Tehát az, hogy az egyik oldalon létezik egyfajta türelmetlenség az újítás, az innováció kapcsán vagy a másik oldalon a szenvedés amiatt, hogy egy számukra kedves dolog megváltozik, ez része az emberi útnak minden téren. Egy kongregáció élén állok, amelyben szintén bekövetkezik ez, ahogy még inkább az egyházban, a liturgiában is. De úgy tűnik, hogy az egyház szolgálata szilárdan őrködik az egyensúly fölött, a pápa és a kongregációk szolgálatán keresztül. Nyugodtak lehetünk, hogy hűségben haladunk előre, amely megújul, ami egy kreatív hűség, amely hűséges a szent hagyományhoz – hangsúlyozta Flavio Peloso atya, a Don Orione Kongregáció legfőbb elöljárója.

(sv)