Istenismeret-önismeret – Marton Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára

Amikor Jézus meghívta tanítványait, hogy kövessék őt, már ismerte a puszta magányát, a kísértés valóságát, de ismerte az Atya szózatát, ismerte az újra meglelt paradicsomi békét, az angyalok hódolatát is. A tanítványok Jézus útját követik, bár látszólag fordított logika szerint: előbb a csodák, a gyógyulások, a helyreállított világ ösvényein, s csak azután, bár gyengén és bűnösen, a keresztút pusztaságában. E két világ határán áll a színeváltozás hegye. Alkalom a visszapillantásra, másfelől feltárul benne a jövendő sejtelmes ragyogása.

A történet a kiválasztás mozzanatával kezdődik. Jézus maga mellé veszi Pétert, Jakabot és Jánost, mint tette Jairus házában, s mint teszi majd a Getszemáni kertben. Ami történni fog, a hegyre emelkedés, a színében elváltozás, a beszélgetés és a szózat élménye, mind nekik, vagy legalábbis elsőként nekik szól, hogy majd tanúságot tehessenek róla. Az evangélista persze minket, mai olvasókat is bevisz az égi fénybe, amely Jézusból árad. A mással össze sem hasonlítható, égi ragyogást közvetlenül, szinte lelkesen örökíti meg – „ruhája olyan ragyogó lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni” –, de valójában nem a külsőt, hanem a látható valóságban megmutatkozó belső igazságot, Jézus valóságos Istenhez tartozását hangsúlyozza.

A feltűnő jelenség azonban rögtön tovább alakul. Immár Mózes és Illés is jelen van. Ők is választottak, az Ószövetség legnagyobbjai közül. Mindketten közvetlen, személyes találkozást kaptak ajándékba Izrael Istenétől (MTörv 34,10; 1Kir 19,1-18), illetve mindketten koronatanúi az Írás egy-egy nagy egységének, a Törvény és a Próféták szavának. Péter megszólal. Nem tudjuk, hogyan ismerte fel őket, és azt is csak utólag tudjuk meg, hogy társaival együtt mennyire megijedt. Jézus földöntúli ragyogása, Mózes és Illés jelenléte csodálatos és megmagyarázhatatlan, egyszerre természetes és megdöbbentő, valahogy úgy, ahogy álmainkban csodálkozunk a legfurcsább események valóságán, vagy úgy, ahogy váratlan helyzetekben hétköznapi szokásainkba kapaszkodva igyekszünk palástolni meglepetésünket.

A jelenet csúcspontja azonban csak ezután következik: az Atya szózata. Ez több, mint a hegy magasa, mint a szépség tapasztalata vagy a Törvény és a Próféták tanúságtétele. Most minden megvilágosodik: a Fiú az Atya szeretetében ragyog, hiszen őt magát tükrözi vissza. Ez a szeretet lesz képes arra, hogy visszaadja az ő odaadott életét, sőt feltámassza mind a holtakat. Ha Mózes és Illés egy pillanatra részesült az istenlátás ajándékában, a kiválasztott tanítványok, s a feltámadás hitében immár mi is Jézusra hallgathatunk, őt kereshetjük, hozzá ragaszkodhatunk, jobban, mint Törvényhez és prófétákhoz. A szózat eligazítja a tanítványokat, de bizonyos értelemben megerősíti Jézust is: ha Atyját szólítja magányában és szenvedésében, meghallgatást nyer majd, és nem is földi mérce szerint.

Nagyböjt van. Ilyenkor bátrabban reméljük és kérjük, hogy imádságaink, igazságkeresésünk és munkálkodásunk közben egyszer-egyszer minket is ajándékozzon meg az Úr egy ilyen meghívással – gyere, és feltárom előtted, ki vagyok valójában. Vajon igent mondunk-e kitüntető szólításra? És tudunk-e majd ragaszkodni azokhoz a belátásokhoz, amelyeket ezek a nagyszerű pillanatok, életünk csúcspanorámái írtak a szívünkbe? Hiszen erre hívjuk a világot is: ismerd meg Istent, és ismerd meg benne önmagad.

B év, Nagyböjt 2. vasárnap