Walter Kasper: "A radikális pápa" - Ferenc pápa teológiájáról

Ferenc pápa a dolgok alapjáig megy. Gyökeresen indul, mondhatjuk a gyökerektől (radix) kezd. Az evangéliumi olvasása és a Szentírás tanulmányozása (Dei Verbum, 21-26), amit a II. Vatikáni Zsinat ajánl neki, számára alapvető jelentőségűek, amint azt a beszédei és a homíliái mutatják (Evangelii Gaudium 174k). Evangéliumon Ferenc pápa nem egy könyvet, sem pedig a négy könyvet érti. Az „evangélium” ugyanis eredetileg nem egy írást vagy egy könyvet jelentett, hanem üzenetet, pontosabban jó és szabadító üzenet átadását, mely gyökeresen megváltoztatja a körülményeket, a hallgatót új helyzettel szembesíti és döntésre szólítja fel. Az Ószövetségben az evangélium Izrael népe babiloni fogságból való azonnali megszabadításának az üzenete. Az Újszövetségben az evangélium Jézus közvetlen, az Isten Országa eljöveteléről szóló üzenete, hogy Jézus a Krisztus; az Úr halálának és feltámadásának az üzenete, a mennybement, az egyházában és a világban a Szentlelke által hatékonyan jelenlévő Úr üzenete, a végleges eljövetelében való reménység üzenete, az új élet kezdetének és adományának az üzenete. Íme, amiért Ferenc pápa számára Isten evangéliumáról van szó, melyet az egyházban életszerűen prédikálnak, hisznek, ünnepelnek és megélnek. Számára ez az örömnek az evangéliuma, az élet túláradó teljessége értelmében, ami teljesség egyedül maga az Isten, aki mindent képes teljesen odaajándékozni.  

Már az Evangelii Gaudium első fejezetei megmutatják, hogy az evangélium öröme első értelemben nem a szociális igazságtalanság legyőzésében áll, jóllehet az, amint a következő fejezetek mutatják, nagyon is Ferenc pápa szívén fekszik.

A megközelítés mind mélyebbre hatol. Az öröm és a lendület hiányáról van szó, a belső ürességről, az önmagukba zárt személyek magányáról, a kényelmes és fösvény szívről (Evangelii Gaudium 1s). Az önmagába zárt szív (cor incurvatum) akár Szent Ágostonnál, akár Luther Mártonnál ismert motívum, mely a még nem szabad ember állapotát írja le. Ehhez kapcsolódik Ferenc pápa az önmagunkra-hivatkozásról (autóreferencia) szóló beszédével. Végeredményben az öröm és a lelkesedés hiányáról szóló megközelítése visszanyúlik ahhoz, amit a pusztai atyáktól kezdve egészen Aquinói Szent Tamásig úgy tekintettek, mint az ember gyökeres bűne és eredeti megkísértése: a restség, a szív tehetetlensége, a nehézkedés ereje, mely lefelé vonz, a súlyosság, a viszolygás a lelki dolgoktól, mely ennek a világnak szomorúságához vezet (2 Kor 7,10, 1k, 81).

A jelenkor ilyen elemzése valójában nem jó szándékú és jámbor, hanem alig meggyőző gondolatok együttese. Ferenc pápa nincs egyedül az elemzések ilyen erőfeszítésében. Hasonló elemzést találunk az utolsó évszázad sok jeles és befolyásos gondolkodójánál, Már Søren Kierkegaard és aztán más módon Romano Guardini beszéltek a búskomorságról, Martin Heidegger a szorongásról, mint a lélek alapállapotáról, Jean-Paul Sartre a mai ember undoráról.

Friedrich Nietzsche íróniával fogalmazta meg az „utolsó embert”, aki megelégszik egy pici banális boldogsággal, de akinek mindazonáltal egyetlen csillag sem ragyog: „Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi egy csillag? – így kérdez az utolsó ember és hunyorog a szemével. Kristálytisztán, rengeteg idézet és megfigyelés alapján tette nyilvánvalóvá a modern ember örömének a hiányát Paul-Wilhelm Keppler (1852-1926), a rottenburgi püspöki székben elődöm a Mehr Freude (Több örömet) című könyvében, mely sok kiadást és fordítást megért.

Az Evangelii Gaudium gyökerekig menően szembenéz az egyház és a világ mai problémáival.  A pillanat kihívására és az egyházban lévő válságra az evangéliummal válaszol. Az evangélium az eredet, melyet egyszer s mindenkorra kaptunk, az a megmaradó alap és forrás, melyből folytonosan szökell az összes keresztény tanítás és erkölcsi útmutatás (Dignitatis humenae, 1501). Csak a hitből és a keresztény életből kiindulva tudjuk visszaszerezni a keresztény élet frissességét (Evangelii Gaudium, 11). Az evangélium öröme ismét életörömöt fakaszthat, örömet a teremtésért, a hitért és az egyházért. Csak az öröm, mint a Szentlélek adománya, a Lélekkel való evangelizálás öröme, hozhatja el az új kezdetet. Minthogy Isten a legfőbb jó, mindenben jelen van és mindent megad, (Aquinói) Szent Tamás szerint az öröm az ember valódi teljességeként születik meg az Isten szeretetéből. Ezzel a megközelítéssel Ferenc pápa egy nagy hagyományon belül mozog. Az egyház történelmében az evangélium állt számos megújulási mozgalom hátterében, kezdve az ősi monachus szerzetességtől egészen a középkori reform-mozgalmakig. A legismertebb evangéliumi mozgalom Assisi Szent Ferencé és Szent Domonkosé. Szent Ferenc a társaival együtt sine glossa, vagyis magyarázkodás nélkül élték az evangéliumot, anélkül hogy elvettek volna belőle, vagy hozzátettek volna valamit is (Evangelii Gaudium, 271). Ebből a két evangéliumi mozgalomból születik meg aztán a középkor két legjelentősebb teológusa, Aquinói Szent Tamás (1225-1274) és Szent Bonaventúra (1221-1274).

Aquinói Szent Tamás teológiájának a Summa-jában van egy, eredetiségében meglepő fejezet az evangélium új törvényéről, amire Ferenc pápa kifejezetten hivatkozik az Evangelii Gaudium-ban (37. és 43.). Ebben Szent Tamás határozottan állítja, hogy az evangélium nem egy írott törvény, nem tanítások és parancsok kódexe, hanem a Szentlélek benső adománya, amit a hitben kapunk meg és ami a szeretetben működik. Dokumentumok és előírások csak másodlagosan alkotják annak a részét; azok a kegyelem adományához kell, hogy irányítsanak bennünket vagy, hogy megvalósítsák azt; ezeknek azonban nincs semmi önálló jelentősége a kegyelem közvetítésének a rendjében, vagyis semmi megigazulást hozó szerepe. Egy ilyen evangélium-teológiával Aquinói Tamás és Luther Márton sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint ahogy az első látszatra tűnik. Luther Márton számára is a kereszténység nem könyv-vallás, amiként azt ellenben sokszor értették a protestantizmus történetében, hivatkozva a „sola Scriptura” elvére. Az evangélium a prédikáció élő szava. Ebben a tekintetben, mindkét fél hibái révén és a történelmi szálak összekuszálódása következtében, sajnos a XVI. században eljutottak a kereszténység szétszakadásához. A tridenti zsinat (1645-1563), mely szembesült a protestáns reformáció tanításával, nem volt vak az (eredeti értelemben vett) evangéliumi követelmény tekintetében.

Már az első dogmatikai dekrétum kihirdette, hogy meg akarta őrizne és helyre akarta állítani az evangélium tisztaságát, úgy értelmezvén azt, mint meghirdetett evangéliumot, melyet hisznek és megélnek úgy, mint a teljes üdvözítő valóság és a teljes erkölcs éltető forrását az egyházban.  

Ezen az alapon Trident bevezette az egyház megújulását és az első reformdekrétumok egyikében jelezte, hogy a prédikáció a püspök alapvető feladata. Borrommeo Szent Károly, akit úgy tekintettek, mint a trident-utáni reformáló püspök modelljét, ebben a tekintetben Angelo Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa számára lett bizonyára az ő zsinati eszméjének a modellje.

A II. Vatikáni Zsinat alatt, az összes ülésen az evangéliumos könyvet ünnepélyesen intronizálták az összegyűlt zsinati atyákkal szemben, jelezve, az evangéliumnak kell az első helyet elfoglalnia. A zsinat aztán visszahelyezte Isten prédikált és megélt Szavát az egyház életének a központjába (Dei Verbum 7; Lumen gentium 23-25). VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi (1975) apostoli buzdításában úgy értelmezte az evangelizációt, mint az egyház lényegi küldetését, sőt mint legmélyebb önazonosságát (Evangelii nuntiandi 15). II. János Pál pápa a számos beszédében és szintetikus módon a Redemptoris missio (1990) missziós enciklikájában fejtette ki egy új evangelizáció programját. XVI. Benedek pápa a Porta fidei (2011) apostoli levelében és a 2012-es püspöki szinódusra írt levelében újra felvetette ezt a követelményt. Ennek a szinódusnak a gyümölcsét sok helyen a felvette magába az Evangelii Gaudium (1;14k; 262-283). Így az evangelizálás az egyház pasztorális programja lett, Különösen is Ferenc pápával. Ferenc pápa olyan hagyományban helyezkedik el, mely visszanyúlik a kezdetekig, különösen a közvetlen elődei hagyománya tekintetében. Ugyanakkor ő beleilleszkedik a jelenkor világába. Napjaink bizonytalanságaiban ugyanis, a modernség azt kockáztatja Nyugaton, hogy posztmodern módon a semmiben végzi, miközben a világ déli részén a gazdasági hatások okoznak halálos következményeket embermillióknak. Ebben a helyzetben sokan lehetőség után kutatnak és mindinkább az evangéliumi mozgalmakban találják meg azt. Néhány megfigyelő felismerte ezt az evangéliumi irányzatot a XXI. század katolikus egyházában is.

Ferenc pápa megérezte a jelenlegi egyház szívverését. Ő nem képvisel egy liberális álláspontot, hanem egy radikális álláspontot, a szó eredeti értelmében, vagyis visszatér a gyökerekhez (radix). Az eredethez visszatérés mindazonáltal nem visszaesés a tegnapba vagy a tegnapelőttbe, hanem egy erő a holnap felé forduló bátor újrakezdéshez. Az evangéliumi programjával Ferenc pápa visszanyúlik az egyház eredeti üzenetéhez, úgy is, mint a jelen alapvető szükséglete, kezdetet adva egy radikális megújulás számára. Ennélfogva, ő nem alkalmazkodik sem tradicionalista sem progresszív irányvonalhoz. Az eredethez visszatérő hídverésével a pápa (pontifex, vagyis híd-építő) hidak építője a jövő felé. Az evangélium jóhír, de egyúttal kihívás üzenete is. Felhívás a megtérésre, és egy látásmódra. Ennek megfelelően szükségképpen ellenállást gerjeszt. Így, a pápa beszéde az evangéliumról sokakban nyugtalanságot keltett. Ferenc pápa sokat beszél az evangéliumról, de meglepő módon keveset az egyház tanításáról. Ezért sokan megkérdik: Mit gondol az egyház tanításáról? Egyenesen szembe akarja állítani az evangéliumot a tanítással, amint azt a liberális teológia tette? Természetesen Ferenc pápa nem akarja sajátjává tenni ezt a liberális felfogást. Ellenkezőleg, az evangélium az a forrás, miként azt már a tridenti zsinat kinyilvánította, amelyből a tan fakad. Az pedig Ferenc pápa számára nem csak egy történelmi megállapítás. A történelmi megállapításból inkább az következik, hogy a tanítást az evangélium fényénél kell interpretálni. Ferenc pápa ebből következtetést von le. Ő újból tudatosítja az igazság hierarchiájának az alapelvét, amit a II. Vatikáni Zsinat megerősített. Ilyen módon kéri, hogy a sokféle és sokformájú igazságot az alapjaiknak és krisztológiai központjuknak megfelelően kell értelmezni (Unitatis redintegratio, 11; Evangelii gaudium, 36). Ez a tanítás nem új. Már Aquinói Szent Tamás nyilvánvalóvá tette, hogy a hit nem egy sor igazság külsődleges összegzése, hanem minden megállapítás része egy tagokra bomló egésznek (articulus fidei). Ő tudta, hogy a hit alapvető fejezetei magukba foglalják az evangélium összességét.

Az I. Vatikáni Zsinat is elvárta, hogy a hitet a misztériumok benső összefüggéseinek az alapján értsük, tekintettel az ember végső céljára A hierarchia nem csak az igazságok között létezik, hanem az erények között is. A katolikus erkölcs nem bűnök és vétkek katalógusa. Minden egyes erény a szeretet válaszának a szolgálatában áll (Evangelii gaudium,39). Maga Jézus foglalja össze a törvényeket és a prófétákat az Isten és a felebaráti szeretet alapvető parancsában (Mt 22,34-40, v.ö. 5,43; Róm 13,8-10; Gal 5,14).

Ferenc pápa úgy utal rá, mint az evangélium szívére: « Ami ebben az alapvető magban felragyog, az nem más, mint Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban került kinyilvánításra» (Evangelii gaudium,36). Ebből a látásmódból aztán gyakorlati következtetéseket von le a prédikáció számára. Azt mondja, hogy a prédikációban a tanítást nem kellene redukálni másodlagos szempontokra, ellenben Jézus Krisztus üzenetével való összefüggésben kellene megérteni, vagy jobban mondva, a z üzenetének a szívéből kiindulva (Evangelii gaudium, 34-39; 246). Csak ha látják a hit igazságait a belső összefüggéseiben, lehet azokat felragyogtatni eredeti szépségükben és teljes vonzerejükben. Csak így lehet árasztani az evangélium illatát (Dignitatis humanae, 34; 39). Ez az igehirdetői program visszautal Luther alapelvére, «az ami Krisztust a középpontba helyezi was Christum treibet», de ugyanakkor nagyon is különbözik tőle. Ugyanis a zsinat és Ferenc pápa számára nem egy kizárólagos alapelvről van szó, aminek alapján ki lehetne küszöbölni az úgynevezett másodlagos vagy kellemetlen igazságokat, vagy fel lehetne számolni, mint kevésbé kötelezőt. Ferenc pápa számára egy bennfoglalt hermeneutikai alapelvről van szó, és éppen, mindenekelőtt a prédikáció lelkipásztori követelményéről; ilyen alapelv segítségével szeretné ő újból megértetni az evangélium teljes egészét a maga benső szépségében, úgy hogy az ismét felragyogjon (Evangelii gaudium, 237).

Ferenc pápa nem akarja forradalmasítani a hitet és az erkölcsöt, interpretálni szeretné a hitet és a morálist, az evangéliumból kiindulva. Az evangélium prédikatív jellegével összefüggésben, ő nem egy elvont doktrinális nyelvezetet használ, hanem egy egyszerű nyelvezetet, és ezért közérthető és párbeszédes nyelvezetet, mely megszólítja az embereket és magával ragadja őket. Ennélfogva ő egyáltalán nem mond le semmiről, ami a tanítást illeti; inkább azt lehetne mondani, hogy a hit mindig egy friss és felfrissítő forrás (Evangelii gaudium, 11) és olyan  igazság, mely soha nem megy ki a divatból (Evangelii gaudium, 265). Ő a hit szépségével tudja meggyőzni a híveket és hit erényében való örömteli életre bátorítani őket.

(vl)