Utcaszélen… mintha nem ismernék ki magukat! - P. Vértesaljai László jegyzete

A Fiumicino repülőtér környékén is könnyű elbolondulni. Hát még ha az ember siet, hogy az érkező vagy induló gép elé időben kiérjen. S ha egyszer elvéted a helyes utat, nem mindig könnyű visszatalálni! Utána sokszor kényszerpályák következnek, amit végig kell járnod, ha nem tetszik, akkor is, mert csak előre mehetsz, őrült izgalommal várva, hogy mikor tudsz már kimenni és visszatérni az elcsűrt kanyarhoz. Reflektálva e reflexiómra, tudatosul bennem, hogy ez korántsem a viabilitas kartográfiai kérdése már, hanem az élet maga. Egyszerűen az Élet!

Pont ez történt velem, amikor bolyongani kezdtem a repülőtér körül, először a civitavecchia-i autósztrádán, majd Fregene kijáratnál a nagyjából párhuzamos mellékutakon, visszafelé. Itt az olaszoknál a párhuzamosok nem mindig tartanak össze, az eső is esett, tény az, hogy még tovább bolondultam. Gps-em nincs, majd érdeklődöm, nyugtatom magam.

De esőben kitől érdeklődhetnék? A Gondviselés azért előbb-utóbb hoz mindig valami megoldást. Egy kanyar után, balra egy buszmegállóban, esernyők alatt két utcalány várja a vendégeit. Én pedig autóval megyek, férfi vagyok. Tehát minden egyértelmű. Talán a papi ruhám, hiszen fekete papi ing van rajtam, jezsuita pulóveremmel együtt, talán az segít…!  Jó, de ez akkor nem is tudatos. Megállok, mögöttem nem jön senki. Az egyik lány hozzám szalad, aztán a másik is, és így közelről kérdem tőlük: „Sziasztok, eltévedtem, a fiumicinói repülőtérre szeretnék menni, merre a helyes út? Figyelnek, nem rám, nem is a szavaimra, de a papi ingemre igen. Kiesnek a szerepükből, de be- és visszaesnek egy másik szerepbe, ami nem utcaszéli… Otthon, régen, fehérruhás elsőáldozós kislányok képe bukkanhat fel… Egy darabig csend van, mintha nem ismernék ki magukat… Szemük fölfénylik, nem, ez nem az én őszes fejemnek szól. Nem! Egy pap állt meg mellettük, aki nem térít, nem olvassa fejükre, hogy ez bűn, hogy ez mennyi veszéllyel jár…, csak kérdez valamit.

Arra gondolok, amit a Názáreti kért és kérdezett: „Asszony, adj innom!” Én most a segítségükre szorulok, de ez a történet hogyan is szövődik majd tovább, annak ki is lesz majd a Takácsa, azt már nem tudom, nem is engem illet. Ekkor megmozdul valami, hirtelen magukhoz térnek, élesen egymás szavába vágva mondják el, melyik a legközebbi út, persze ketten háromfélét is mondanak, én pedig a negyediken találom később az utat, s oda is érek időben…

Csakhogy még az „útbaigazítás” során, egyszer csak egy durva, erős és éles, meg nem szűnő dudálás riaszt meg bennünket, bennünket hármunkat. Egy velem egyidős hölgy ül mögöttem a kocsijában, lassan csorog rám, és látom a visszapillantóban, összehúzott szemmel nézi a jelenetet, egy idegen rendszámú kocsiból egy férfi két utcanővel egyezkedik. Dudál, megszakítás nélkül, brutálisan!

Kínos jelenet, csak úgy átvillan rajtam, ha látná a papi ingemet, tutti biztos nekem jönne, teljes gázzal! Gyorsan elköszönök a lányoktól, azért papként nyugodtan mondom nekik: „Ciao, Dio Vi benedica! Sziasztok, az Isten áldjon titeket!” És elhúzok. Én igen, de az a konszolidált hölgy mögöttem nem. Megáll, ezt látom a tükrömből, erre lassítok és én is megállok, még nem is egészen messze, tűnődve, vajon most mi lesz itt? Lecsavarom az ablakot és hallom, hogy őrült kiabálás tör ki. A legerősebb a konszolidált nő hangja, egészen utcaszéli, alpári hang! Pontosan nevén nevezi a másik kettőt... Azok csípőből vissza! Olasz filmjelenet…!

Szomorúan továbbindulok, de már nem is sietek. Töprengek. Hirtelen Galileában vagyok, az Úr mellettem az ülésen, és nagy csend van. Mindent tud, látta és hallotta, most persze kíváncsi vagyok, mit is gondol. Érzem, ezt is tudja, hogy most kíváncsi vagyok. Csendesen szól: „Bizony mondom, ezek ott ketten megelőzik azt ott, a harmadikat”.

Fölöttünk repülőgép húz el, fölfelé. Fölnézünk és mosolyog a Názáreti. Én a gépet látom, a felhőket fölötte, ő pedig tovább tekint és mintha látna még valakit, ott fenn, egészen Fenn. Óh, Istenem, ha ezt látnák azok ott ketten… Óh, Istenem, ha ezt látná az a harmadik. Olaszul dünnyög az Úr. Magari…! Bárcsak…!