A lépcsőt fölülről kezdjük mosni: Marx bíboros az egyházról

Az „America” című folyóirat január 22-i száma („americamagazine.org”) hosszú cikket közöl Reinhard Marx münchen-freisingi bíborosérsekkel, aki január 15-én a californiai Stanford egyetemen tartott előadást. Marx bíboros a német püspöki konferencia elnöke, tagja Ferenc pápa nyolctagú bíborosi tanácsadó testületének. Az interjút Luke Hansen SJ készítette január 18-án a Stanford Egyetem Memorial kápolnájában, és a nyilvános riport átiratát a bíboros jóváhagyta. 

A bíborosi tanácsadó testület tagjaként szerzett tapasztalata adott-e Önnek egy új látásmódot az egyházról? 

Új felelősségem van. Amikor interjú készül velem, miként ma, akkor a kérdések hallatán - hogy „Mit csinál Ön a szinóduson?” és „Mit jelent együtt dolgozni a pápával?” - még nagyobb felelősséget érzek. Nem látom új módon az egyházat. Püspök vagyok 18 éve, öt éve bíboros, részt vettem szinódusokon. Elismerem az új felelősségemet és az új lehetőségeket, továbbá annak a történelmi esélyét, hogy egy újabb lépést tegyünk előre az egyházban és így részt vegyünk az egyház történetében.

Milyen újabb lehetőségek vannak? 

Ez a pápaság új utakat nyitott meg. Itt az Egyesült Államokban sokat beszélnek Ferenc pápáról, azok is, akik nem tartoznak az egyházhoz. De el kell mondanom, hogy a pápa nem az egyház. Az egyház több a pápánál. De most más a légkör. A bíborosi tanácsadó testületben most az a feladatunk, hogy új alkotmányt teremtsünk a római kúria számára, megreformáljuk a vatikáni bankot és megvitassunk sok más dolgot a pápával együtt. De mindennap mégsem lehetünk Rómában. Úgy kell tekintenünk erre a pápaságra, mint egy útra, mint egy új és nagy lépésre. Mi nem teremtünk egy új egyházat – az mindig megmarad, mint katolikus egyház – ellenben most friss a levegő, egy újabb lépés előre.

Milyen kihívások kísérik ezt az új korszakot az egyházban? 

A legjobb dolog elolvasni az Evangelii Gaudium-ot. Annak, aki azt mondja, hogy „Nem tudjuk pontosan mit is akar a pápa?”, én azt válaszolom: Olvassa el a szöveget! Ő nem ad mágikus választ bonyolult kérdésekre, hanem rámutat a Szentlélek útjára, az evangelizáció útjára: közel lenni az emberekhez, főként a szegényekhez, azokhoz, akik megtévedtek és közel lenni a bűnösökhöz. Tehát nem egy nárcisztikus, öntetszelgő, sem pedig egy megfélemlített egyházról van szó. Van egy új impulzus, hogy szabadok legyünk és hogy kilépjünk. Vannak, akik aggodalommal nézik, mi is lesz itt. Ferenc pápa egy erős képet használ erre: „Én inkább egy balesetet szenvedett, megsérült és piszkos egyházat szeretek, de amelyik úton van, semmint egy nagyon tiszta egyházat, melynek igazsága van és hozzá minden szükséges dolga”. Az utóbbi egyház nem segíti az embereket. Az evangélium nem új, csak Ferenc pápa éppen új módon fejezi ki és sok embert inspirál ezzel világszerte. Mondják is: „Igen, ez az egyház!” Nagy ajándék ő számunkra és nagyon fontos. Meglátjuk, mi jön majd! Ő csak két éve pápa, ez nem nagy idő!

Mit tud mondani Ferenc pápáról, a személyéről, annak alapján, hogy vele együtt dolgozik? 

Nagyon hiteles. Laza, nyugodt. Az ő korában már nem szükséges, hogy ki tudja miket csináljon és bizonyítania sem kell, hogy ő valaki. Nagyon világos, nyitott, és egyáltalán nem gőgös. Erős. Nem gyenge alkat, hanem erős. De nem akarom elemezni a pápa személyiségét. Ami viszont érdekes, ahogy vele együtt találhatjuk meg azt az utat, ami az egyház előtt áll. Például, az Evangelii Gaudium-ban a pápa kifejti az elveit a római központ és a püspöki konferenciák közötti kapcsolatról, aztán a plébániai lelkipásztori munkáról, a szinódus karakteréről. Ezek mind nagyon fontos témák az egyház jövője számára. És az nagyon fontos, hogy van pápa. Krisztus nagyon jót tett, amikor megteremtette Szent Péter szerepét. Ezt látjuk! De ez nem centralizmust akar jelenteni. Maga Ferenc pápa mondta: „Egy centralizált intézmény nem egy erős intézmény. Az egy gyenge intézmény!”. A II. Vatikáni Zsinat kezdte el kiegyensúlyozni a központ és a helyi egyházak szerepét, mert már 50 évvel ezelőtt látták az egyetemes egyház kezdetét. De ez az átalakítás nem fejeződött be. 

Szükség van arra, hogy végre befejezzük azt. Ötven évvel később, számba vesszük, hogy az egyház ebben a globalizált világban lehet egyetemes egyház. Ez egy nagy feladat ebben az évszázadban. A kísértés a centralizálás, de ez nem működik. A másik kihívás abban áll, hogyan tudjuk a hitet átadni, kifejteni azt a világ különböző részein. Mit tudnak csinálni a szinódusok és a helyi egyházak Rómával együtt? Hogyan tudjuk jól megvalósítani ezt az együttműködést? 

A jelenlegi szinódus két problémája az elvált és újraházasodott, továbbá a homoszexuális katolikusokat illeti. Volt önnek alkalma a jelenlegi szolgálatában közvetlenül meghallgatni ezeket a katolikusokat? 

35 éve vagyok pap. Ez nem egy új probléma. Az a benyomásom, hogy nagyon sokat dolgoztunk teológiai síkon, nemcsak a válással kapcsolatos témakörben, hanem a házasság teológiája terén is. Mindig megdöbbent, amikor néhányan ezt mondják: „Minden világos!”. De nem, a dolgok nem világosak! Nem a modern kornak kell meghatároznia az egyház teológiáját. Ez a megújulás kérdése, vagyis a tanításunkat mindig az evangéliumhoz kell mérni a teológiában, hogy új módon találjuk meg annak az értelmét, amit Jézus mondott. Nagyon sok tennivalónk van. 

Sokat beszélek szakemberekkel, kánonjogászokkal és teológusokkal, akik elismerik, hogy sok probléma van a házasság szentsége és érvényessége körében. Egy ilyen probléma: Mit tehetünk akkor, amikor valaki szentségi házasságot köt, elválik, és egy újabb partnert talál. Különböző álláspontok vannak. Néhány püspök azt mondta a szinóduson: „Bűnben élnek”. Mások ellenben így vélekedtek: „Nem lehet azt mondani, hogy valaki bűnben él, napról napra, nem, ez lehetetlen!”. Nézze, vannak tehát problémáink, amikről beszélnünk kell. A német püspöki konferencia keretében mi nyitottunk egy vitát erről a témáról és annak a szövegét közzétettük. Azt gondolom, hogy ez egy kiváló szöveg, ami jelentősen hozzájárulhat a szinódus vitájához.

Nagyon fontos, hogy a szinódus ne a „minden vagy semmi” lelkülettel dolgozzon. Ez nem lenne jó módszer. A szinódusnak nincsen győztesei és vesztesei. Ez nem a szinódus lelkülete. A szinódus lelke együtt keresi az utat és nem mondja ezt: „Hogyan találhatok utat, hogy előbbre vigyük az én álláspontomat?”. Ellenben a helyes út: „Hogyan tudom megérteni a másik álláspontját és hogyan tudunk egy közös álláspontot kialakítani?”. Ez a szinódus lelke! Nagyon fontos, hogy dolgozzunk tovább ezeken témákon. Remélem, hogy a pápa továbbra is megihleti a szinódust, hogy azt minél tágabb összefüggésben értsük meg, Az tehát a feladat, hogy segítsük az embereket élni, ahogy az Evangelii Gaudium mondja és nem pedig az, hogy igazságot védjünk. A helyes kérdés: Hogyan segítsük az emberek életét az igazság megtalálásában. 

Az eucharisztia és a kiengesztelődés szentsége nagyon fontosak az emberek számára. Néhányan azt mondják bizonyos személyeknek: „Ez nem engesztelődhet (nem kaphat feloldozást) ki egészen a haláláig!”. Lehetetlen ezt elhinni, amikor a konkrét helyzetet nézzük. Hozhatok példát. Az Evangelii Gaudium szellemében azt kell látnunk, hogy az eucharisztia gyógyszer az embereknek, hogy segítse őket. Azokat a módokat kell keresni, amin keresztül megkaphatják az eucharisztiát. Ne azt keressük, hogy távol tartsuk őket. A befogadásukat keressük. Használjuk a képzeletünket, mikor a kérdéseket fölvetjük: „Tehetünk valamit most?”. Némely esetben ez nem megy, de nem is ez a probléma. A központi kérdés ez kell legyen: „Hogyan tudom elfogadni az embereket?”

A szinóduson Ön beszámolt két homoszexuális esetéről, akik 35 éven át együtt éltek és törődtek egymással, életüknek az utolsó szakaszában is. Ön megkérdezte, hogyan lehet azt mondani, hogy ennek nincs semmi értéke! Mit tanult ezekből a kapcsolatokból, és mindez hatással lehet ma a szexuális etikára?

Szexuális etikáról beszélve, talán nem arról kell kezdeni beszélni, hogy „együtt alszunk”, hanem a szeretetről, a hűségről, az egész éltre szóló kapcsolat kereséséről. Meglepődtem, amikor felfedeztem, hogy a fiataljaink nagyobbik része, még a gyakorló katolikus homoszexuálisok is, valójában egy tartósan megmaradó kapcsolatra vágynak. Az egyház tanítása nem annyira idegen az emberek számára. Ez igaz. A tanítás legfontosabb pontjaival kell kezdeni, hogy aztán az álmot lássuk. Az álmot, hogy az emberi személy, egy férfi és egy nő elmondhassa: „Te, mindörökre!”. És mi, az egyház rábólintunk: „Ez tökéletesen OK! Teljesen jól látjátok!”. Így találunk rá az útra. Az egész életre szóló hűség azonban igaz és jó dolog. Az egyház azt tanítja, hogy a homoszexuális kapcsolatok nem ugyanazon a szinten vannak, mint a férfi és a nő közötti kapcsolat. Ez világos. De amikor ők, a homoszexuális emberek hívő személyek, akik elkötelezik magukat a szegények javára, amikor dolgoznak, akkor nem mondhatjuk: „Bármit is csinálhatsz, azért mert meleg vagy, az mind rossz”. Egy dolgot azonban ki kell mondani, s ezt senki nem vonja kétségbe: Tehát nem lehet egy személyt csak egyetlen szempontból nézni, anélkül, hogy az illető egész helyzetét figyelembe ne vennénk. Ez nagyon fontos a szexuális etika számára. 

Ugyanez érvényes azokra, akik együtt élnek és csak később házasodnak, vagy hűségesen együtt élnek, de csak polgári házasságban. Nem lehet azt mondani, hogy az egész kapcsolat teljesen negatív, ha a pár hűségesen együtt él, várnak, tervezik az életüket és tíz évvel később találnak módot arra, hogy szentséghez járuljanak. Amikor lehetséges, segítenünk kell a párokat abban, hogy rátaláljanak a teljességre a házasság szentségében. Megvitattuk ezt a témát a szinóduson és sok szinódusi atya osztotta álláspontunkat. Nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel. 

Éppen a múlt hónapban, Johan Bonny antwerpeni püspök mondta, hogy az egyháznak el kellene ismernie a „formák különbözőségét” és talán megáldhatná a melegeknek ezekre az értékekre, a szeretetre, a hűségre és az elkötelezettségre alapozott kapcsolatát. Fontos az egyház számára, hogy ezekről a lehetőségekről vitát folytasson? 

A szinóduson elmondtam, hogy VI. Pál nagy távlatokat rajzolt meg a Humanae Vitae-ben. A férfi és a nő közötti kapcsolat nagyon fontos! A szexuális viszony egy ilyen hűséges kapcsolatban a nemzés lehetőségéhez van kötve, adja, éli a szeretetet, a szexualitást, nyitottan az életre. VI. Pál azt gondolta, hogy ez a kapcsolat tönkremehetett volna. Igaza volt, gondoljunk csak a mesterséges megtermékenyítés körüli problémákra. Nem zárhatjuk ki a szexualitásnak ezt a nagy modelljét, mondván: „A miénk a diverzitás, a különbözőség”, vagy pedig „Mindenkinek joga van…”. A szexualitás nagy jelentősége a férfi és a nő közötti kapcsolat és a nyitottság az életre. Az előbb utaltam arra, hogy a személyeket el kell kísérni segítséggel a problémájukban, abban az értelemben, hogy lássák, mit is csinálnak az életükkel az adott személyes helyzetükben. 

Hogyan éli meg a katolikus és az evangélikus egyház a reformáció 5. centenáriumát 2017-ben? Milyen lehetőségeik vannak az egyházak közötti nagyobb együttműködésre?

Jó úton vagyunk az előkészületek terén Németországban a Szentszék, a Lutheránus Világegyház szintjén, hogy együtt megéljük annak az időnek az emlékezetét. Mint katolikus egyház, mi nem „ünnepeljük” ezt az évfordulót, lévén, nem jó dolog az, hogy az egyház évszázadokra megoszlott. De gyógyítani kell az emlékezetünket és ez egy fontos előrelépés a kapcsolatainkban. Nagyon elégedett vagyok, hogy Németországban a protestáns egyházak vezetői világosan látják: nem akarják a reformáció évfordulóját a katolikusok nélkül ünnepelni. Száz vagy ötven éve sohasem mondta volna senki: „Csak akkor ünneplünk, ha jelen vannak a katolikusok!”. Így szervezzük az eseményeket: az „emlékezet megtisztítása” lesz a közös ünneplés. 

Németországban a protestáns egyházak és a katolikus egyház vezetői közösen zarándokolnak el a Szentföldre, hogy így térjünk vissza a közös gyökerekhez. Nagy ünnepet tartunk, de Jézus Krisztusét és nem Luther Mártonét, hogy előre nézzünk, mi is a mostani helyzet, mi a keresztény hit jövője, és mit tehetünk még együtt?

Ferenc pápa kérte, hogy a nők szerepe erősödjék az egyházban. Lehetségesnek tartja ezt Ön? Mi segítené jobban az egyházat küldetése betöltésében? 

A hatalom „deklerikalizálása”,vagyis a klérus hatalmának a visszaszorítása nagyon fontos a római kúriában és az egyházmegyei hivatalokban. Figyelembe kell venni az egyházjogot és át kell gondolni teológiai szempontból, hogy lássuk, milyen feladat illeti meg szükségképpen a papokat. A többi feladatnak azonban a legszélesebb értelemben nyitottnak kell lennie a világiak, férfiak és nők számára, de főként a nők számára. Nem szükséges, hogy a vatikáni adminisztrációban a kongregációk, tanácsok élén álló személy a klérus tagja legyen. És nagy kár, hogy a Gazdasági Bizottság világi tagjai között nincs egy nő sem. A szakértőket már ezelőtt kiválasztották, mielőtt én koordinátor lettem, de keresek olyan nőket, akik betölthetik ezt a szerepet. 

A Vatikánban most az első alkalommal a mi bizottságunknak vannak világi tagjai, ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel, mint a bíborosok. Nem tűnik nagy dolognak, de a nagy dolgok kis lépésekkel kezdődnek, nem igaz?

Mondom és ismétlem az egyházmegyémben: „Kérlek benneteket, nézzetek körül, mit tehettek, hogy behozzátok a világiakat, főként nőket, felelősségteljes állásokba az egyházmegyei adminisztráció szintjén”. Készítettünk egy tervet Németországban a katolikus egyház számára, hogy több közvetlen hely legyen az adminisztrációban, melyet nők töltenek be. Három év múlva meglátjuk, mire jutottunk! 

Ebben a témában nagy erőfeszítést kell tenni a jövő számára, nemcsak azért, hogy modernek legyünk, vagy hogy kövessük a világot, de számot kell vetni azzal is, hogy a nők mellőzése nem felel meg az evangélium szellemének. Néha a világ fejlődése jeleket ad, Vox temporis vox Dei, vagyis az idők hangja az Isten hangja. A világ fejlődése jeleket ad nekünk, az idők jeleit. XXIII. János és a II. Vatikáni Zsinat azt tanítja nekünk, hogy az idők jeleit az evangélium fényénél kel értelmezni. A jelek egyike a nők jogait illeti. XXIII. János ezt 50 évvel ezelőtt megmondta. Még mindig csak törekszünk rá, hogy megvalósítsuk. 

Nem látszanak a jelek.

Némelykor a dolgok még rosszabbodtak. 

Milyen nehézségeket kell legyőzni?   

A gondolkodásmódot! A gondolkodásmódot!! A gondolkodásmódot!!!  A felelős személyek döntéseit. Világos, hogy a döntés a püspököket illeti. A püspököknek és a Szentatyának kell elkezdeni a változtatást. Gyakran ismételték a szemináriumokban és a vezetőképzőkben és mindig is világos volt, hogy a lépcsőket felülről lefelé kezdik takarítani. Így a vezetőknek, a főnököknek kell elkezdeni. A gondolkodásmódot! Az egyház nem egy üzleti vállalkozás, de a módszerek nem különböznek nagyon. Többet kell dolgozni csoportokban a tervekért. Az igazi kérdés ez: „Kinek van ereje ahhoz, hogy előbbre vigyük ezeket az eszméket?”. És nem az a kérdés: „Vajon ő klerikus-e?”. Az Isten nekünk adja mindezen személyeket, mi pedig ezt feleljük: Nem, ő nem pap, tehát nem végezheti ezt a munkát! Nem, ez elfogadhatatlan! Nem, nem, nem!!!  

Ferenc pápa első alkalommal látogat el az Egyesült Államokba szeptemberben. Mit remél ön ettől az úttól?    

Mindig is csodáltam a pápa képességét, ahogy egybegyűjti az embereket és ösztönzést ad nekik. A püspök és a pápa számára is a legjelentősebb feladatok és kihívások egyike, hogy egyesítse az embereket és a világot.  Az egyház az egység eszköze, a személyek egymás közötti, valamint az Isten és az emberek közti egységnek az eszköze. Remélem, hogy amikor a pápa látogatást tesz az Államokban – és lehet, hogy az ENSZ-ben is – az egyház képes lesz megmutatni a világnak, hogy kicsoda is ő valójában! Egy eszköz, nem önmagáért, hanem a nemzetek és a világ egységéért.

(vl)

 

Fordította: P. Vértesaljai László SJ