Az apa nélküli család nehézségei – Ferenc pápa katekézise

Ferenc pápa szerdán délelőtt a zsúfolásig telt VI. Pál aulában tartotta meg szokásos szerda délelőtti általános kihallgatását. Katekézisében visszatért az őszi szinódusra felkészítő témájához, a „családhoz”.

Az apa-atya szót elemezte Ferenc pápa a szerdai általános kihallgatás során. Azért is kedves ez a szó nekünk, keresztényeknek – mondta – mert ez az a név, amivel Jézus arra tanított nekünk, hogyan hívjuk az Istent. Ennek a névnek az értelme új mélységet nyert attól a módtól, ahogy Jézus ezt a szót használta, amikor az Isten felé fordulva a vele való különleges helyzetét akarta feltárni. Az Istennel, az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való áldott titok, amit Jézus kinyilatkoztatott nekünk, a mi keresztény hitünk szíve.

Az „apa” szónak mindnyájunk számára egyetemes jelentősége van. Alapvető kapcsolatot jelöl, melynek valósága olyan ősi, mint az ember története. Mindazonáltal ma arra a megállapításra jutottunk el, hogy a mostani világunk egy „apa nélküli társadalom”. Más szavakkal, főként a nyugati kultúrában, az apa alakja jelképesen hiányzik, ki van üresítve, elmozdítva  a helyéről. Az első pillanatban ezt a dolgot úgy tekintették, mint szabadítást: szabadulást a zsarnok-apától, attól az apától, aki a kívülről ránk nehezedő törvényt képviseli, az apától, aki a gyermekei boldogságának a cenzora és a fiatalok felnőtté válásának és függetlenségének az akadályozója. Valóban, némelykor otthonainkban önkényesség uralkodott, bizonyos esetekben egyenesen elnyomás: a szülők a gyermekeikkel mint a szolgákkal bántak és nem tartották tiszteletben növekedésük személyes követelményeit; apák, akik nem segítettek a gyermekeiket, hogy szabadsággal vegyék kezükbe a saját útjukat. Apák, akik nem vették a saját felelősségüket, hogy felépítsék a gyermekeik és a társadalom jövőjét.      

És amint az sokszor történik – folytatta a pápa – egyik végletből  a másikba estünk. Napjainkban az igazi probléma nem annyira az apák elnyomó szerepe, sokkal inkább a hiányuk és távoli elrejtőzésük. Az apák némelykor annyira saját magukra koncentrálnak, hogy megfeledkeznek a családjukról. És magukra hagyják a kicsinyeiket és a fiataljaikat. Már Buenos Aires-i érsekként felfigyeltem az árvaság jelenségére, amit megélnek a mai gyerekek. És most, a családról folytatott közös eszmélésünk útján szeretném elmondani az összes keresztény közösségnek, hogy nagyon figyelmesnek kell lennünk: az apai alak hiánya a kicsik és a fiatalok életében hiányt és sérülést okoz, mely akár nagyon súlyos is lehet. Valójában a gyermekek és a kamaszok eltévelyedései jórészt visszavezethetők erre a hiányra, a tekintéllyel bíró példa és vezetés hiányára a mindennapi életükben. A rengeteg fiatal árvasága mélyebb probléma, mint ahogy azt mi gondolnánk.

Vannak árvák a családban, amikor az apák gyakran távol vannak, akár fizikailag is, de főként azért, mert amikor otthon vannak, nem viselkednek  apaként, nem töltik be nevelő szerepüket, és nem adják meg a gyermekeiknek saját példájukon keresztül azokat az alapelveket, értékeket, melyekre ma olyan nagy szükségük van, mint egy falat kenyérre.  Úgy tűnik, némelykor nem is tudják jól, milyen helyet foglaljanak el a családban és hogyan neveljék a gyermekeiket. És ekkor, bizonytalan helyzetekben távol maradnak, visszavonulnak, elhanyagolják a felelősségüket, esetleg elmenekülnek egy olyan kapcsolatba, melyben gyermekeik „bébiszitteri” lesznek.

Ugyanakkor a polgári társadalom is, a maga intézményeivel, felelősséget hordoz a fiatalok felé, amit olykor elhanyagol vagy rosszul gyakorol. Gyakran árván hagyja a fiatalokat, és nem kínál nekik távlati igazságot. A fiatalok így árván maradnak, és lesznek a biztosan járható utak, a megbízható tanítómesterek, a szívet melengető eszmék és értékek, valamint a hétköznapokban is megtartó remény árvái. Teljenek is el bálványokkal, ha egyszer ellopják a szívüket; álmodhatnak szórakozásról és gyönyörökről, ha nem találnak munkát; csapja be őket a pénz-isten, ha megtagadják tőlük az igazi gazdagságot.

Ekkor mindenkinek jót tesz, apáknak és a gyermekeknek, ha újra meghalljuk Jézus ígéretét, amit apostoloknak tett: „Nem hagylak árván titeket” (Jn 14,18). Ő ugyanis az Út, amit be kell járnunk, a Mester, akit meg kell hallgatnunk és ő annak a Reménye, ami megváltoztatja a világot, hogy a szeretet a gyűlöletet és hogy lehetséges egy olyan jövő, mely a testvériségé és ami béke mindenki számára.

Jövő héten tovább folytatjuk ezt a témát, rávilágítva az apaság és anyaság szépségére, hogy milyen szép és felelős dolog szülőnek lenni. 

(vl)