Valahol Európában… - P. Vértesaljai László jegyzete

A rádióból az aznapi „minden” után gyömbérért indulok. Napok óta influenza gyötör, lázam is van, rögtön ágyba bújok, mihelyt hazaérek, de elébb egy forró, csípős, torokszaggató gyömbérteára vágyom. Már napok óta keresem, egyik nap késő délután be is cserkésztem a Borgót, a Vatikán környéki negyedet. Még a Cola di Rienzo nagy útra is kivergődtem egy vásárcsarnokba. Addigra már öt zöldségesnél jártam, de mindenütt őszinte színpadias sajnálkozással jelezték, hogy most éppen nincsen náluk „zenzero”. Hangsúly az első szótagon, jól megnyomva, valahogy így: ceeencero! A csarnokban a harmadik zöldséges, egy kedves filippínó, nem értette a cencero-mat, mire gingerre váltottam, erre előhúzta a maradék gyömbérjét. Negyed kilónyit, mit azonnal felvásároltam. Látva örömömet, nagyon csodálkozott, mondta is, hogy nála még ilyen örömmel nem vettek gyömbért. Mesélek az abból főzött tea tisztító erejéről, hiszi is alaposan, mint egy derék jó katolikus filippínó. Ők itt olasz földön a „harmadik világ”, ezt jól tudják, el is fogadják, de engem bánt ez, magamban ilyenkor a közép-keleti „másodvilágomból” fölzárkózom a filippínó harmadvilágához. Ez mindig megy. Azonnal átjön az egymás-érzése, egymás-értése - valahol nagy zsigeri mélységben! Oda szánom a gyömbért!

Gyömbér tehát van. Meg is főzöm a szobámban a vízforralómban. Jobb híján így is lehet. Persze a vékony karikákra szeletelt cencero-ginger hamar habosodik, kifut. Ügyelni kell erre. Eszembe jut, hogy kisgyerekkoromban reggelente a cikóriakávét kellett sokszor így „felfuttatni” a sparhelten, aztán visszanyugtatni, míg kész lett.

Mire elkészül az én erős gyömbérteám, alaposan összeforrázom magam. Kezem és lábam. De kit érdekel…? Három estére is elég volt az a negyed kiló, de a raffreddore-nátha-grippe, vagy valami ilyesmi, csak megmaradt. A láz is. Közben ott volt még a lumbágós derekem, sajgó-fájó bal csípőm. Mint egy levitézlett magyar – Rómában.       

Reggelente fájdalomcsillapító injekciót kapok, az a rádióban kitart, de estére elfárad a hatás, a fájdalom szépen elősurran. Így vágok neki tehát bicebóca módon a második gyömbér közbeszerzésemre. Most másik irányba indulok, a Szent Márta ház mögé. A pápa is arra lakik, csak lesz ott gyömbér! Tudom, ott egy közeli élelmiszerbolt áruház nagy zöldségesében lehet gyanítani. Becserkészem, gyömbér sehol. Ekkor már nyolc is elmúlt. Nyűgös, fáradt, éhes vagyok, megadom magam és így botladozom a fal mellett, mindig kapaszkodót keresve. Esik az eső, ez a római tél, szomorkás minden. A bezárt sötét üzletek között egy zöldséges boltnál megállok. Arab zöldséges bolt – gondolom, nem is tudom miért. Talán mert olyan éjjel-nappalinak néz ki. Elő is siet az eladó, olyan ali-ahmedes kinézetű. Érdeklődök nagy tisztelettel és reménységgel. Megjátszott sértődöttséggel válaszol, hogy „nála minden van”. Ez a keleties „Beim Singer findest Du alles!” nagyzoló kijelentése azonban igaz, mert határozott mozdulattal egy rejtett sufniból gyönyörű gyömbéreket húz elő, te jó Ég- kilószámra! Ez náluk amolyan, a teremtéssel felérő mozzanat, Kelet még őrzi, hogy ami nincs, az hirtelen meglesz, odateremtődik. Creatio ex nihilo – tanították nekünk a teológián, s itt a semmiből teremtés tudománya lám, gyömbért fiadzik! Persze a gyömbér nincs a felszínen, a pult alatt kreálták. Hálásan fizetek. A visszajáró aprópénzt a markomba számolja, a vastagabbját széthúzza, hogy jól lássam. Megvan pontosan. Borravalót nem fogad el. És közben mosolyog. Este fél kilenc tájban, mintha reggel lenne, napfényben, tele reménységgel. Szemébe nézek, olyan széles törökforma az arca, vastag szálú fekete hajjal, és rém rossz olaszsággal beszél. De van gyömbérem!  Végre van megint gyömbérem! Egészen meghatódok... Közben Ahmedre gondolok, arra a földön fekvő francia arab rendőrre ott a Charlie Hebdo szerkesztőség előtt. És arra, hogy mi emberek, hát miért nem hiszünk egymásnak? Nyújtom a kezem, fölcsillan a szeme, de mutatja, hogy ilyen piszkosan, mármint az ő piszkos kezével csak nem parolázik velem, ezért – hogy meg ne sértsen – belekapaszkodik az alsókaromba s úgy istenigazában, allah-akhbárosan megrázogatja a karomat. Még jó hogy nem a derekamat, vagy a csípőmet! Mondja, hogy én nagy amico lenni! A végén még számlát is ad…! 

   Odakinn a Szent Pétertől balra égnek már szépen a sötétben a városi fények, de hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Lépdelek, húzom a lábam, aztán hátranézek. Ali-Ahmedem ott áll, aggódva néz és integet. Szívből integet, fáj neki, hogy fáj a lábam. A fene se érti. Hát hol vagyok? Valahol Európában…      

…most párolog a mézes cencero-ginger-drogom, marja a torkom. Még a könnyem is kijön. A fene sem érti. Az ember olyan kevéssel beéri. Egy-két korttyal. Egy-két kézfogással. Egy-két szóval… S ami nincs, elő a sufniból!

Róma, 2015. január 14-15.