Emberek halászai - elmélkedés évközi 3. vasárnapra

Urunk keresztelésének ünnepén Márk szavait hallottuk, azután János evangélista következett, Jézus és az első tanítványok találkozásával. Most ismét Márk szólal meg, hasonló témával: Jézus meghívja első tanítványait. Sok elemző úgy véli, hogy János evangélista ismerte Márk művét. Gyakran mintha feltételezné, hogy olvasói, hallgatói is olvasták, ismerik a korábbi szöveget, Jézus működésének első elbeszélését. Szavai ilyenkor annál érdekesebbek: keltegetik az olvasóban – bennünk – szunnyadó ismeretet és vágyat. János tehát ébresztgeti, amit tudunk, sőt kérdezi is: van-e tapasztalatunk arról, ami a tanítványokkal akkor történt, s azóta velünk történni „akar”?

János evangélista szerint András és egy másik tanítvány követte Jézust. András hívta Pétert, s bár ez nem teljesen nyilvánvaló, a „másik tanítványban” felismerni véljük a szeretett tanítványt, Zebedeus fiát, Jánost, Jakab testvérét. A mostani, évközi 3. vasárnapi evangéliumi szakasz mindenesetre éppen ezt a két testvérpárt állítja elénk, amint Jézus nyomába szegődnek. Az eseményeket tehát érdemes valamiképpen egymásra vetítve is olvasnunk.

János személyes hangú emlékezéséhez képest most jegyzőkönyvszerű, tömör, szinte mechanikus rendezettségű elbeszélést hallunk. Gyorsabb, egyszerűbb a változás, ami a tanítványokban végbemegy. Márk szerint a tanítványok meghívásának pillanatában Keresztelő János már nincs jelen. Jézus üzenete, az ő fellépése, hívó szavának belső ereje az, ami a tanítványokat megragadja. Jánosnál minden meghívás egy korábbit folytat, egyik barát húzza magával a másikat. Márk szerint viszont Jézus „jön, lát, hív, és győz”, hiszen Péter és többiek rögtön követik őt.

Az egyik elbeszélőt tehát megragadta a Jézus és tanítványai között kibontakozó bensőséges kapcsolat. A másik, Márk, inkább Jézus hatalmára összpontosít, s ennek a tanítványokat hívó, formáló valóságára. Nem is csoda, hiszen már Keresztelő János is a Jézusban lakó „nagyobb erőről” beszélt (vö. Mk 1,7). Jézus okos emberhalász. Tudja, hogy az embert egyszerre vonzza az ismeretlen, az új, a jelentőségteljes, s közben mégis visszahúzza, amit már jól ismer. Ez a Jézus odamegy, ahol az emberek vannak, ott keresi tanítványait, ahol mindennapjaikat töltik, a Galileai tenger partján. A küldetés, amelyet nekik szán, szintén abból indul ki, amivel eddig foglalkoztak – „halászok voltak ugyanis”. De mostantól mindez átalakul. Bár a tanítványok fél kézzel még a hálóba, a megélhetésükbe, megszokott világukba kapaszkodnának, mostantól az lesz a küldetésük, hogy embereket mentsenek ki a világ zavaros helyzeteiből. Megtörténik még, hogy Jézusnak vissza kell parancsolnia őket a nekik szánt helyre, mesterük mögé, a követés helyzetébe (vö. Mk 8,31-33; 10,35-45), ha azonban vele tartanak, meg fogják tapasztalni, hogy nagyon is hűséges ígéreteinek beváltásában.

János és Márk evangélista mindenesetre megegyezik abban, hogy volt valami különleges és hatalmas Jézusban, olyasmi, ami nélküle a maga teljességében elérhetetlen. János ezt mondja: „Benne élet volt.” Márk szerint pedig Jézus ezt hirdeti: „Közel van az Isten országa!” Ahol megvalósul Isten országa, ott bőségben van az élet. Ez az élet mindenesetre messze több, mint a biomassza felgyülemlése, és az ország sem határokat vagy fenyegető hatalmat jelent. Az „ország”, az „élet” elsősorban közösség Istennel és emberrel. Itt kezdődik a földön, a hullámzó tenger partján, az élet sokféle kihívásával és lehetőségével szembesülten. Itt kezdődik, ahol egyik tanítvány felsegíti a másikat, egyik szó kiegészíti a másikat, ahol a teljes élet még csak ígéret – de magának Istennek az ígérete!

Akkor pedig, életünk különféle adottságaiban, új meg új választásaiban, nekünk is érdemes Péterrel szólni: „A te szavadra kivetem a hálót!” (Lk 5,5)

 

B év, Évközi 3. vasárnap