„Aznap nála maradtak” - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 2. vasárnapra

Évközi 2. vasárnapon János evangéliumának részletét olvassuk. Keresztelő János tanúságtételére két tanítványa követni kezdi Jézust, s miután találkoztak vele, Simont, a későbbi Pétert is elhívják hozzá. A történet emlékek sorozataként jelenik meg előttünk. Aki pedig emlékezik, nemcsak a szépet, hanem a lényegeset is jobban látja. Egyfelől lebilincseli egy-egy apró részlet, amelynek jelentőségét nem is érti igazán, csak megmaradt benne. Másfelől ragyogó pillanatok elevenednek meg előtte, amelyekben valahogy összesűrűsödik az élet, felfénylik valami abból, amit az igazságnak szoktunk nevezni.

Történetünkben ezek a fénylő fogódzópontok egyfelől a nevek, a szereplők megnevezései. János azt mondja Jézusról, hogy ő „az Isten báránya”. Ez a kijelentés összegzi, felfrissíti, amit János már korábban mondott Jézusról (Jn 1,29-34), egyben megelőlegezi, ami majd az egész evangéliumban történik. János olyan szeretettel és tisztelettel beszél Jézusról, hogy érdemes lesz őt követni, mert olyannak látja, mint akihez joggal kapcsolhatók Izrael és az emberiség legmerészebb vágyai. „Nézzétek, az Isten báránya!” Egy ártatlan, gyenge bárány, aki nem emel vádat, nem tiltakozik, mégis a világ minden terhét képes elhordozni (vö. Iz 42,2; 53,6-7)! Valaki, aki elviszi a balhét, aki megmenti, megőrzi és új életre kelti a szunnyadó, félig kimondott, félig megvalósított jó szándékok és félig sikerült kapcsolatok roncstemetőjét! Ő a bárány, akinek csontját nem törik (Jn 19,36), akit akkor feszítenek keresztre, amikor a templomban a húsvéti bárányokat leölik, mégpedig azért, hogy az egész népért haljon meg, sőt hogy Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse (Jn 11,50-52), áldozatul, szeretetből, életet, sőt „lelket” adóan (Jn 19,30).

A mester és tanítványai kapcsolatára a bensőségesség, a szeretetközösség jellemző. Ki ne emlékezne szívesen egyik-másik szerető barátjára vagy ismerősére beavatottként, lényegtelen semmiségeket felidézve, amelyek valamiért mégis olyan jelentősek? Jelentős vagy sem, hogy Jézus első szava János evangéliumában éppen egy kérdés: „Mit kívántok?” Jelentős vagy sem, hogy a „rabbi” szónak éppen „mester” jelentése, hogy „aznap nála maradtak”, vagy hogy mindez éppen „a tízedik óra körül volt”? Az beszél, az mesél így, aki szeretettel emlékezik élete nagy kalandjára, meghatározó fordulatára. Aki, ha tehetné, ma is hívna még néhány testvért, hogy jöjjenek, mert „megtaláltuk”! Persze annak, hogy „nála maradtak”, biztosan van jelentősége. Jézus később gyakran inti is majd övéit, hogy „maradjanak” őbenne, mert akkor az Atyában maradhatnak, ahogy ő is megtartja az Atya parancsait, így benne marad, nála lakik (vö. Jn 6,56; 15,1-10 stb.; lásd még Mk 3,14 is). Ami most még hétköznapi részlet, az holnap vagy holnapután maga a mennyei élet, életközösség Istennel.

De addig még hátra van ez-az. Többek között egy másik földi sors beteljesedése. Simonból még Kéfásnak, sziklának kell lenni – hogy az elbeszélés másik fordulatát, másik új nevét is megemlítsük. Sziklának kell bizonyulnia, de úgy, hogy ereje nem önmagában van. A mindig megújulásra szoruló Egyház sziklája csak Jézus erejében, a Bárány erejében bizakodhat. Hiszen lesz árulás, lesz tagadás, de lesz megbocsátás, lesz kegyelem is. Itt a Bárány, az ártatlan engesztelő! És talán itt van, ha név nélkül, titkosan, rejtve is, a szeretett tanítvány: „a kettő közül” a másik, aki aznap követte Jézust.

Ha nincs ez a bensőséges barátság, ha nincs ez a szerető emlékezés, miből lenne erőnk ma és holnap „újrakezdeni”? Ha nincs barátunk, szerelmünk vagy igazi mesterünk, ki küld majd Jézus mellé, hogy nála maradjunk? Az imádságot, a felebaráttal való találkozást olykor átjárja Jézus jelenlétének ajándéka. Isten Fia lakást vett az emberek világában. Ezért találhatunk otthonra nála, vele, és a körülötte szövődő barátságokban.

B év, Évközi 2. vasárnap