Csúcs és forrás – Martos Levente Balázs atya elmélkedése Karácsony 2. vasárnapjára

Egyházi környezetben gyakran említjük a II. vatikáni zsinat híres kifejezését a szentmisével kapcsolatban, hogy az eucharisztia az egyház életének „csúcsa és forrása”. De a saját életünk szívverésében is lüktet ez a ritmus, az összegyűjtésé és a továbbadásé; a fellendülésé, a teljesség pillanataié, amelyeket aztán gyakran bágyadt egykedvűség, szinte kétségbeesés követ, amíg nem jön az újabb megindulás. Csúcsokra tartunk, de közben forrást keresünk. Asztalt, ahol valaki vendégül lát, s ahonnan ismét jó szívvel kelhetünk útra. A „csúcs és forrás” a szentmisével kapcsolatban persze azt is jelenti, hogy mindent, az egész Istentől teremtett világot, sőt az ember művét, az idő mulandó gyümölcseit is kivétel nélkül az oltárra tehetjük, illetve innen, Krisztus testének asztalától kaphat erőt minden, ami igazán emberi.

Amikor karácsony 2. vasárnapján újra János prológusát, evangéliumának bevezetőjét hallgatjuk, valami hasonlót élhetünk át. A nagy megújulás, az átalakulás, a titokzatos csere pillanata ebben a szövegben az, hogy „az Ige testté lett, és közöttünk lakott”. S amint a szentmisében egy pillanatra megáll az élet, amíg a pap felmutatja, sőt János kedves szavával „felmagasztalja” az Eucharisztiát (vö. Jn 3,14; 8,28) – hiszen ilyenkor minden tekintet az egy kenyérre szegeződik –, úgy fordul most a közösség tekintete a megtestesült Igéhez: „mi pedig láttuk dicsőségét, amely az Atya Egyszülöttének dicsősége”.

A János-prológus az egész emberiség és az egész történelem „szentmiséjét” ünnepli, vallja. A teremtéstől a boldogító istenlátásig tartó fájdalmas, sötétségben, majd meg pirkadó világosságban tartó utat járja végig, amelynek csúcsa és forrása, hogy Isten emberré lett. A himnuszban említett sötétség és világosság a hit és a hitetlenség váltakozása, amelyet persze nem annyira a történelem korszakaiban, inkább a környezetünkben, vagy még inkább a saját szívünkben, a saját életünkben és döntéseinkben figyelhetünk közelről.

Amilyen váratlanul eljutott a csúcshoz, az Ige megtestesülésének megvallásához, ez a himnusz ugyanolyan váratlanul véget is ér. „Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.” Az első mondat szinte arcul csap. Kimondja, amit a nem hívő, vagy a hit és hitetlenség határán ingadozó ember panaszol. De melléjük áll a prológus közössége, s mindenkit arra hív, ismerje fel, hogy nincs más Isten, csak az Egyszülött Fiú Istene, aki alázatosan várja, hogy befogadjuk, hogy szemléljük emberségében, azután végső odaadottságában. Mert az evangélium a prológustól a keresztig, aztán a húsvéti üres sírig kísér.

Vajon, ha valljuk a megtestesülést, szükségszerű-e a kereszthalál is? A János-prológus mintha azt sugallaná, hogy a sötétség, a test, a vér, a férfi akarata mind csak lassan, csak az Igével találkozva alakulhat át. Ez a nehézkesség, ez a gravitáció a természet homályos Istenre utaltsága és istentelensége. Az Ige elutasítását előre sejteti, hogy a világ nem ismeri fel, övéi pedig nem fogadják be őt. Az ember erkölcsi gyengesége saját erőből levetkőzhetetlen (vö. Ter 9,21), az Isten fénye azonban teljességgel feltartóztathatatlan. Az Ige vándor létünk állapotában társult mellénk, ezért ismeri személyes alakulásunk nehézkes útját is. Ember lett, ezzel a naponként meghalás és naponként örömmel vállalt élet lehetőségét is magára vette.

A szentmise csúcs és forrás, ha benne mi is átváltozunk. Ha megengedjük, hogy az Ige újjáteremtsen. Hogy újrakezdje bennünk az ő művét, az ő szentmiséjét. Mert az Ige Istennél volt, és minden őáltala lett, és benne élet volt. Mi pedig odaadjuk, amik vagyunk és lehetünk – őáltala, ővele és őbenne.

B év, Karácsony 2. vasárnapja