„Egyházunk a szinodális úton” – P. Szabó Ferenc SJ ismerteti P. Antonio Spadaro SJ
cikkét a Civiltà Cattolica folyóirat novemberi számából
Az október 5-19. között megtartott III. rendkívüli püspöki szinódus a Ferenc pápa
által elindított „szinódusi folyamat” első állomása volt: feladata a helyzetfelmérés
volt: „A család a mai kihívásokkal szemben az evangelizálás távlatában”; a mostani
munkák összegezése alapján folytatódik jövőre október 4-25 között a rendes szinódussal
ezzel a témával: „A család hivatása és küldetése az Egyházban és a mai világban.”
A
mostani rendkívüli összejövetel a szinodalitás és a kollegialitás megtapasztalása
volt, hangsúlyozza éleslátó tanulmányában a Civiltà Cattolica főszerkesztője, Antonio
Spadaro az olasz jezsuita folyóirat november 1-i számában. A „szinodális út”, vagy
„szinódusi folyamat” Ferenc pápa szavaira és elgondolására, szándékára utal, amelynek
több ízben kifejezést adott. Már korábban kijelentette a Civiltà Cattolica főszerkesztőjének
adott interjújában: „Együtt kell haladnunk: az emberek, a püspökök és a pápa.
A
szinodalitást többféle szinten kell élni. Talán itt az ideje, hogy megváltoztassuk
a szinódus módszertanát, mert a jelenlegi nekem statikusnak tűnik. Ennek talán lehet
ökumenikus értéke, főként ortodox testvéreinkkel kapcsolatban. Tőlük inkább a püspöki
kollegialitás és a szinodalitás hagyománya értelmében tanulhatunk.” (Jó napot! Ferenc
pápa vagyok, JTMR, Bp. 2014, 33).
Ferenc pápa a szinódus első munkaülésének
megnyitásakor mondott beszédében (okt. 6) ismét hangsúlyozta, hogy át akarja hatni
az Egyházat a „szinodalitás dinamizmusával”. A szinódus utolsó munkaülésén, október
18-án, amikor köszönetet mondott minden résztvevőnek: a szinódusi atyáknak, a testvéri
küldötteknek, auditoroknak, mintegy a munkák összefoglalásként megismételte alapgondolatát,
utalva a görög eredetű ’szün-hodosz’ etimológiájára: „Mondhatnám úgy is (a kollegialitás
és a szinodalitás szellemében), hogy valóban átéltük a ’szinódus’ tapasztalatát, a
szolidáris együttmunkálkodást, a közös úton haladást.”
„Minthogy ez valóban
’úton levés’ volt, itt is voltak olyan pillanatok, amikor gyors iramban haladtuk,
mintha le akartuk volna győzni az időt, és mihamarabb el akartuk volna érni a célt,
és voltak pillanatai az fáradtságnak. (…), megint máskor mintha lángolnánk a lelkesedéstől.
(…) Minthogy utunk az emberek útja, a vigasztalás mellett adódtak pillanatai az elkeseredésnek,
a feszültségnek, a kísértéseknek, amelyek közül ki is emelek néhányat.” Ferenc pápa
itt szólt többek között a tradicionalisták (hagyományőrzők) és a progresszisták (haladók)
kísértéseiről. „Az első az ellenséges megmerevedés kísértése, amikor be akarunk zárkózni
az írásba (a betűhöz ragaszkodunk), és nem akarjuk megengedni, hogy Isten, a meglepetések
Istene (a Lélek) meglepjen minket.
A törvénybe, annak a bizonyosságába zárkózunk
be, amit már ismerünk, és nem abba, amit még meg kell tanulnunk és el kell érnünk.
Jézus korától fogva ez a buzgó lelkek, az aggodalmaskodók, az óvatoskodók kísértése,
napjaikban a ’tradicionalistáké’, valamint az intellektualistáké is.” A másik a progresszisták
és a „liberalisták” kísértése: „A romboló jóságosság kísértése, amely egy csalfa irgalmasság
nevében úgy köti be a sebeket, hogy nem tisztítja meg és nem látja el előbb azokat;
az ilyen a tüneteket kezeli, nem pedig az okokat és a gyökereket.”
Ferenc
pápa ezután még említette – Jézus megkísértésére emlékezve – a kövek kenyérré változtatásának
és a keresztről való leszállás kísértését, továbbá a ’hitletétemény’ figyelmen kívül
hagyásának, illetve a valóság figyelmen kívül hagyásának kísértését. Ez utóbbiak valójában
visszautalnak az újító haladók, illetve a merev maradiak kísértésére: az előbbiek
úgy tesznek, mintha nem őrzői, hanem gazdái lennének a hitletéteménynek, az utóbbiak
„szőrszálhasogató” nyelvezettel sokat mondanak anélkül, hogy bármit is mondanának.
Végül
még egy fontos gondolat Ferenc pápa záróbeszédéből. Miután az úton levő egyház nehézségeiről
szólva azt hangsúlyozta, hogy az egyház, amelynek hajója háborgó tengeren hányódik,
sokféle karizmájával, a Szentlélektől és a közösség hitérzékétől (sensus fidei) vezetve
nem tévedhet, kitért az egységet biztosító pápa szerepére: „Ahogyan az elején bátorkodtam
mondani nektek, mindezt nyugalommal, belső békével kellett átélnünk, mivel a szinódus
cum Petro et sub Petro (Péterrel és Péter vezetésével) zajlik, és a pápa jelenléte
garancia mindenki számára.”
Ferenc pápa mindjárt a szinódus megnyitásakor határozottan
hangsúlyozta (a pápa jelenléte miatti esetleges félelem hallatán): a szinódusi folyamat
sikere lényegileg a szabad szólástól, bátor vélemény-nyilvánítástól függ. A zsinat
szellemében ez a szabad vélemény-nyilvánítás, és a mai a világ felé való nyitottság
volt a mostani III. rendkívüli püspöki szinódus egyik fő jellemzője - a cikkíró Antonio
Spadaro jezsuita véleménye szerint.
Maga Ferenc pápa a szinódust lezáró szentmise
alatt, amikor a boldogok sorába iktatta VI. Pált, homíliájában kiemelte: Montini pápa
éppen azért hozta létre a zsinat másnapján, 1965-ben a püspöki szinódus intézményét,
hogy elevenen tartsa a II. Vatikáni zsinat tapasztalatát.