Az igazi keresztény nem fél attól, hogy piszkos lesz a keze, amikor a bűnösökkel érintkezik – Ferenc pápa csütörtök reggeli homíliája

Ferenc pápa csütörtökön reggel a Szent Márta házban tartott szentmise homíliájában a napi evangéliumnak az elveszett bárányról és drachmáról szóló két közismert jézusi példázatát elemezte. Megállapította: a farizeusok és az írástudók megbotránkoztak azon, hogy Jézus bűnösökkel találkozik, és együtt eszik velük.

„Ez valóságos botrány volt abban az időben ezeknek az embereknek. Képzeljük csak el, ha abban az időben lettek volna újságok! De Jézus éppen azért jött, hogy megkeresse azokat, akik eltávolodtak az Istentől. Ez a két példázat – magyarázza a pápa – megmutatja nekünk, milyen is az Isten szíve. Az Isten nem torpan meg, nem csak egy bizonyos pontig megy el, hanem egészen a végsőkig halad, elmegy egészen a határig és nem áll meg félúton, mintha ezt mondaná: Mindent megtettem, a többi az ő dolguk. Ő tehát mindig tovább megy és harcba száll”.

„A farizeusok ellenben megállnak félúton. Nekik csak az számított, hogy a nyereség-veszteség mérlege számukra többé-kevésbé kedvező legyen, majd nyugodtan továbbhaladtak. Igaz – mondják -, hogy elvesztettem három drachmát és elvesztettem tíz bárányt, de viszont annyi mindent nyertem. Ilyesmi persze eszébe sem jut az Istennek, hiszen ő nem nyerészkedő. Az Isten atya, aki mindenki megmentésére indul, egészen a legvégsőkig. Ez az Isten szeretete. Ellenben szomorú dolog, ha egy lelkipásztor megáll félúton” – elmélkedett a pápa az elveszett bárány és elveszett drachma példázatán.

„Szomorú dolog, ha egy lelkipásztor, miközben megnyitja az egyház ajtaját, ottmarad másokra várakozva. Szomorú dolog, ha egy keresztény a szíve mélyén nem érzi annak a szükségét, hogy elindulva elmesélje mindenkinek: jó az Úr. Mennyi eltévelyedés van azok szívében, akik igaznak tartják magukat, mint az írástudók és a farizeusok! Hiszen ők nem akarják bepiszkítani a kezüket a bűnösökkel. Emlékezzünk csak, mit is gondolnak ők: „Ha ő próféta lenne, biztosan tudná, hogy ez egy bűnös asszony!”. Igen, a megvetés! Először felhasználták az embereket maguknak, aztán megvetették őket”.

„Az a pásztor, aki megáll a félúton – állapította meg a pápa - az egy vereség. A pásztor hordozza az Isten szívét, menjen el a végsőkig, hiszen nem akarhatja, hogy bárki is elvesszen! Az igazi pásztor, az igazi keresztény azzal a buzgalommal él, hogy senki el ne vesszen. Éppen ezért nem fél bepiszkítani a kezét. Nem fél! Oda megy, ahová mennie kell. Kockáztatja az életét, kockára teszi a hírnevét, kockáztatja a kényelmét, az állását, és kész elveszteni akár az egyházi karrierjét, de jó pásztor marad. A kereszténynek is ilyennek kell lennie.

Olyan könnyű megítélni a másikat, miként azt a vámosokkal és bűnösökkel tették, de ez lehetetlen a keresztény ember számára. Az Isten fiai számára. Az Isten Fia a határig elmegy, az életét adja másokért, miként azt Jézus tette. Nem lehet nyugodt, miközben önmagát, saját kényelmét, hírnevét és nyugalmát kíméli. Emlékezzetek csak – intett a pápa – pásztorok félúton, soha! Keresztények félúton, soha! Ellenben, amit Jézus tett!”.

„A jó pásztor, a jó keresztény – zárta beszédét a pápa - kimegy, kilép önmagából, útban van Isten felé az imádságban, az imádásban, a többiek felé, hogy elvigye neki az üdvösség örömhírét. A jó pásztor és a jó keresztény jól ismerik, mit jelent a gyengédség. De ezek a farizeusok és írástudók nem ismerték azt, nem is tudták mit jelent gyengéden vállra venni a bárányt, és visszavinni a társaihoz a helyére. A félúton megmaradó keresztény és pásztor talán ismeri a szórakozást, a nyugalmat és egy bizonyos békét is, de örömet, a Paradicsom örömét, ami az Istentől ered, ami a mentésünkre induló Atya szívéből fakad, azt nem ismeri!
„Hallottam az izraeliták panaszát és segítségükre sietek” – idézte a pápa az ismert ószövetségi fordulatot, majd buzdítással fejezte be a csütörtök reggeli homíliáját: „Annyira szép ez. Ne féljünk attól, hogy megszólnak bennünket, amikor azon testvéreink keresésére indulunk, akik távol vannak az Úrtól. Ezt a kegyelmet kérjük mindnyájunknak az Anyánk, a Szentegyház által!”.

(vl)