Teremtés és evolúció – P. Szabó Ferenc jezsuita válaszol egyik hallgatónknak
Ferenc pápa október
27-én, a Pápai Tudományos Akadémia plenáris ülésén - XVI. Benedek mellszobra felavatásán
– mondott beszédében kitért az evolúció, világfejlődés kérdésére. Örömmel hallottuk,
hogy - a rá jellemző nyitottsággal – kijelentette: az evolúció elmélete nem áll ellentétben
a teremtés hitével. Idézzük szó szerint a pápát: „A világ kezdete nem a káosz műve,
amely másnak köszöni eredetét, hanem közvetlenül egy felsőbb Principiumtól származik,
amely (Aki) szeretetből teremt. A Big-Bang (Ősrobbanás), amelyet ma a világ eredetének
tekintenek, nem mond ellent az isteni teremtő beavatkozásnak, hanem azt megköveteli.
Az evolúció a természetben nem mond ellent a teremtés eszméjének, mivel az evolúció
feltételezi azoknak a lényeknek a megteremtését, amelyek fejlődnek.”
Egyik
hallgatónk, Dr. Sz. András, nem fogadja el az evolúciót, biológiai szempontból tévesnek
tartja e filozófiát, és az Isten képére teremtett ember bibliai hitével is ellenkezőnek
tartja. Hallgatónk hivatkozik egyik könyvére, amelyben mindezeket részletesen kifejtette.
Megkértük Szabó Ferenc jezsuita atyát, aki évtizedek óta foglalkozik – a paleontológus
Teilhard de Chardin és a teológus Henri de Lubac műveit tanulmányozva – az evolúció
filozófiai és teológiai kérdéseivel, és számos tanulmányt írt a témáról, röviden
világítsa meg a vitatott problémát.
Tagadhatatlan, hogy még manapság is támadják
vagy tagadják az evolúció elméletét a tudományok és a vallás oldaláról egyaránt. Vannak
vallásos emberek, akik elvetik az evolúciót, és – pl. fundamentalista keresztények
– a bibliai teremtéstörténetet szó szerinti értelemben veszik. Amerikában nagyon terjed
a kreacionisták tábora még nem vallásos emberek körében is: ezek alternatív tudományos
felfogásként vallják, hogy ,,Isten teremtette az embert, többé-kevésbé a mai formájában,
valamikor tízezer éven belül’’. A Gallup-felmérés szerint az amerikai lakosság 47
százaléka – egynegyedük egyetemet/főiskolát végzett értelmiségi! – válaszolt igennel
az előbbi kérdésre.
Érdemes tehát rávilágítanunk arra, hogy miként egyeztethető
össze az evolúció és a teremtéshit, miként vélekedik ma a nyitott katolikus gondolkodás
erről a problémáról. Sokat köszönhet a katolikus filozófia és teológia e kérdéskörben
Pierre Teilhard de Chardin jezsuita paleontológusnak és gondolkodónak. Termékeny intuícióit
továbbfejlesztették és pontosították olyan jezsuita teológusok, mint H. de Lubac,
Karl Rahner. P. Schoonenberg, hogy csak néhány rendtársát említsem.
Hála a
szentírás-értelmezés újabb fejlődésének és a tudományok autonómiájáról szóló katolikus
tanításnak, amelyet a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció is szentesített,
a katolikus gondolkodás túljutott egyrészt a konkordizmuson, amely a Biblia
betű szerinti értelmével igyekezett egyeztetni a természettudományos vívmányokat
(ez okozta annak idején a Szent Officium konfliktusát Galileivel, akit II. János Pál
pápa rehabilitált); másrészt világosan leszögezte a zsinattal, hogy nem lehet ellentét
a tudomány és a hit között: mindkettő ugyanazt az igazságot keresi, de más-más módszerrel.
,,A földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak
a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik. [. . .] Éppen a teremtés
tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és
jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek
tisztelni kell azzal, hogy elismeri a tudományok és művészetek saját módszereit.’’
(GS 36)
A keresztény teológia bevezette a zsidó-keresztény teremtéseszmét a
tudományokba, amikor ezt hirdette: a világon semmi sem isteni, minden Isten alkotása.
Hogyan áll meg e teremtéseszme a modern tudomány előtt? Ma, amikor egyes tudósok a
Véletlen és Szükségszerűség játékánaktartják az Univerzumot (Monod), vagy
a semmiből való keletkezés abszurd gondolatával is kacérkodnak, vagy – mint a materialisták
– az örök változásáról beszélnek (persze, mindegyik a mítoszokhoz közelít), miként
gondolkodik a katolikus hívő a teremtés és a fejlődő világegyetem kérdéséről.
A
domonkos teológus, Sertillanges már 1945-ben megjelent könyvében kifejti a teremtés
helyes eszméjét. Hangsúlyozza, hogy a fejlődés jobban összeegyeztethető a teremtéssel,
mint a fixizmus (tehát amely nem fogadja el az evolúciót). Mert ez utóbbi híveinek
felfogása hemzseg az atropomorfizmustól. Mert mit is jelent a teremtés? Isten oldaláról
nézve olyan örök aktus, amely a létbe helyezi és a létben fenntartja mindazt,
ami van. (E kifejezés is fogyatékos, mert a teremtés nem ,,időben’’ történik; Isten
az időt a világgal együtt teremti.) Végeredményben a teremtés aktusa azonos Isten
örök akaratával, magával Istennel. A teremtmények oldaláról nézve pedig a teremtés
vonatkozás, reláció: a véges létező létében függ a Létteljességtől.
Teilhard
de Chardin, aki hivatkozik a domonkos teológusra is, ezeket írja: ”Hogy a világ teremtve
van, ez azt jelenti, hogy »transzcendentális« viszonya van az Istenhez: létében függ
Tőle, részesedik Belőle; mintegy fel van függesztve Istenre. . . De hagyjuk ezeket
az elvont fejtegetéseket. Nemde Isten naponta egy tömeg emberi lelket »teremt« az
embriogenezis folyamán, ahol semmiféle tudományos megfigyelés sem tudna szakadást
felfedni a biológiai jelenségek láncolatában? Ez a mindennapi példa világosan mutatja,
hogy a teremtés aktusa teljesen észrevehetetlen, teljesen túlmutat a tudományos tapasztalaton.
Miért támasztanak hát sokan annyi nehézséget, amikor az első ember megjelenéséről
van szó? . . . A teremtő aktus viszonya a fenoménekhez ugyanaz az ontogenezis (az
egyed származása), mint a filogenezis (a faj eredete) esetében. . .’’
Bármilyen
tudományos modellt fogadunk is el az univerzum eredetéről és fejlődéséről, bármint
értelmezzük is a tizenöt vagy tizenhárom milliárd évvel ezelőtti ősrobbanást (Big
Bang), a tudomány módszerével nem tudunk választ adni azokra a végső a kérdésekre,
amelyeket a tudós is felvethet, amikor az ember tovább kérdez: Miért jelent meg a
világmindenség? Mi történt igazában tizenöt milliárd évvel ezelőtt? Miért van egyáltalán
valami, inkább, mint semmi? Mi lesz az univerzum vége? (Vö. J. Guitton és a Bogdanov
testvérek beszélgetése: Isten és a tudomány, SZIT, valamint a Mérleg
1988/3. számában több tanulmány.)
A teremtés eszméjét a kinyilatkoztatás közvetíti
nekünk. De a transzcendens okság helyes értelmezésével filozófiai úton is megközelíthetjük
Isten (a Teremtő) és a fejlődő világegyetem kapcsolatát. Az isteni (transzcendens)
okságot nem úgy kell felfognunk, mintha Isten lenne az okságok láncolatának első szeme,
vagy mozdonyként húzná a szerelvényt. Ha képletesen beszélünk, akkor vertikális
dimenziót mondhatunk: Isten és a teremtmények között az oksági viszony vertikális,
vagyis a fejlődő világ, benne az emberrel, egész létében függ minden pillanatban
a Teremtőtől. A létben való függés minden létezőre és minden több-létre kiterjed az
egész létezés tartama alatt. Teilhard jól értette az Első Ok és a másodlagos okok
kapcsolatának tamási elgondolását (természetesen evolúciós távlatba helyezve a középkori
doktor világképét): Isten a fő ok, ő hozza létre a természetet, ez a természet pedig
másodlagos ok: de a két okság összefonódva hat mint egyetlen principium. Teilhard
ismert kifejezésével: ,,Dieu fait se faire les choses’’, Isten nem a teremtmények
helyett vagy mellett cselekszik, hanem cselekvőkké, öntevékennyé (önállóvá)
teszi a dolgokat, az embereket. Mindent Isten tesz, és mindent a teremtmény: más-más
szinten. Ez az elv a kegyelem és a szabadság viszonyára is vonatkozik.