Krisztus mai tanúja: Henri de Lubac jezsuita teológus (1896-1991)

Beszélgetés P. Szabó Ferenccel új könyvéről
VM: December közepén bemutatják Budapesten a Párbeszéd Házában P. Szabó Ferenc SJ Henri de Lubac jezsuita teológus életművéről szóló új monográfiáját, amely ezekben napokba hagyja el a sajtót Budapesten: „KRISZTUS FÉNYE, Bevezetés Henri de Lubac életművébe.”

P. Szabó Ferenc a Vatikáni Rádió magyar tagozatának hajdani vezetője negyed századon át (1967-1992), most ősszel is segített szerkesztőségünknek másfél hónapig. Mielőtt hazatérne november 1-én, megkértük: mutassa be hallgatóinknak hosszú kutatása gyümölcsét, monográfiáját.

SzF: Mintegy fél évszázad óta figyelem, tanulmányozom, ismertetem Henri de Lubac francia teológus életművét. Sokszor elmondtam interjúkban és leírtam vallomásaimban, hogy szellemi fejlődésemre, életművemre a legdöntőbb befolyást Henri de Lubac jezsuita teológus gyakorolta, akivel doktori disszertációm kidolgozása idején Párizsban kerültem személyes kapcsolatba, és aki tanácsokat adott munkámhoz. Többször találkoztunk Párizsban és Rómában is, amikor részt vett a Nemzetközi Teológiai Bizottságban, sőt élete végén is, amikor a pápa bíborossá nevezte ki. Leveleztünk is. Elismerően írt Szent Ambrus krisztológiájáról készített doktori munkámról, idézte is két könyvében. Egyszer Párizsban kitüntető kedvességgel barátjának nevezett.

Párizsi első találkozásunk alkalmával kedvesen meghallgatott, amikor disszertációm tervét előadtam: Teilhard de Chardin Krisztus-központú víziójának patrisztikus gyökereit szándékoztam kutatni. 1971 augusztusában (ekkor már a Vatikáni Rádiónál dolgoztam) felkerestem Párizsban: arról beszéltem az atyának, hogy szeretnék összeállítani az Egyházról szóló írásaiból egy magyar válogatást. Röviden vázoltam tervemet, amelyet jóváhagyott. Csak azt kívánta, ne legyen életrajz: amíg él, nem akarja, hogy túlságosan előtérbe állítsák személyét.

Egy hónappal később Rómába jött a Nemzetközi Teológiai Bizottság ülésére, ismét találkoztunk. Egy kicsit „provokálón” ezt a megjegyzést tettem: „Atyám, annyit írt Istenről, Természetfelettiről, a középkori exegézis történetéről, az Egyház misztériumáról, Teilhard de Chardinről – de Jézus Krisztusnak nem szentelt külön könyvet!” P. de Lubac kissé zavartan válaszolt: „Igen, egész életemben erre készültem, de valahogy nem tudtam hozzáfogni…”

De életművének ismerői már többször megjegyezték: Valójában H. de Lubac egész életében Jézus Krisztusról beszélt és írt: egész életművét beragyogja Krisztus fénye”.

VM: Úgy tudjuk, főleg három év óta dolgozott intenzíven ezen a „summáján”.

SzF: Igen. Három éve, hogy hozzáfogtam Georges Chantraine SJ életrajzi monográfiái és Henri de Lubac Összes Művei (Śuvres Complčtes = OC) sorra megjelenő köteteinek újraolvasásával az életmű feldolgozásához. Természetesen ezeket az írásaimat most felhasználom, átrendezem, jelentősen kiegészítem az OC újabb jegyzeteivel, illetve a közben megjelent Lubacról szóló könyvekkel, tanulmányokkal. Monográfiám tehát félévszázad tanulmányainak, reflexióinak gyümölcse.

Miután bemutatom Lubac atya életútjának főbb állomásait – bőven felhasználva Georges Chantraine belga jezsuita, volt leuven-eegenhoveni teológustársam vaskos életrajzi köteteit – elhelyezem Henri de Lubac életművét a teológiatörténetben, majd az egyes fejezetekben feldolgozom fontosabb témaköreit. Nagy vonásokban jelzem: Istenhit és istentagadás – a Természetfeletti misztériuma – Az Egyház paradoxona és misztériuma – Kinyilatkoztatás és keresztény hit – Krisztus fénye: Lubac misztikája – Lubac üzenetének időszerűsége. Egy fejezetet szentelek Henri de Lubac és Teilhard de Chardin szellemi rokonságának, egy hosszú függelékben pedig bemutatom Lubac mestereit és szellemi barátait.

VM: Lubac atya közismerten a II. Vatikáni zsinat előfutára volt…

SzF: Igen, elsősorban is egyháztanával, valamint a modern világgal, a vallásokkal és az ateizmussal folytatandó párbeszéd kidolgozásával. De nemcsak előfutára, hanem zsinati részvételével is fontos szerepe volt olyan dokumentumok kidolgozásában, mint a Lumen gentium, Dei Verbum és a Gaudium et spes.

Henri de Lubac egész életművének gyökere/törzse 1938-ban jelent meg: ez a Catholicisme/Katolicizmus című „programkönyv”, Hans Urs von Balthasar találó meglátása szerint. Nemcsak Lubac egyháztani írásai ágaznak szét ebből a törzsből, amely a katolikus dogma történelmi és szociális vonatkozásaira mutat rá, hanem az egyházatyák nyomán megvilágítja azt az alapvető tényt, hogy a keresztény misztérium középpontjában az üdvözítő Krisztus és Egyháza áll. Az ember méltóságából és természetfeletti rendeltetéséből értjük meg az Egyház misztériumát is. A vallásos antropológia, az ember keresztény értelmezése, a természetfeletti misztériuma, az ateizmus és korunk válsága, az Egyház mai küldetése: mind-mind egységes, szerves kérdéskört alkot Henri de Lubac művében.

A Katolicizmustól a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúcióját elemző tanulmányáig ugyanaz a nyitottság jellemzi magatartását a mai szekularizmussal és ateizmussal szemben: párbeszéd az igazságot kereső személyekkel és harc az istentagadó „humanizmus” rendszerei ellen. Henri de Lubac üzenete ma a Nyugaton terjedő ateizmus és az új evangelizálás sürgető feladata idején rendkívül időszerű.

Egész életművét ez a kettős figyelem jellemezte: a nagy keresztény Hagyomány tanulmányozása közben – a II. Vatikáni Zsinatot megelőzve – figyelt az „idők jeleire”, az Egyház jelenlegi feladataira.

XII. Pius Humani generis k. enciklikája (1950) és az „új teológia” körüli zaklatásai és félreállítása után, 1953-ban jelent meg az Elmélkedés az Egyházról című könyve, amelynek fejezetei az előző években hangzottak el papoknak tartott előadásokként. Ez a könyv a „homo ecclesiasticus” szép vallomása, de a zsinati egyháztan előkészítése szempontjából is jelentős. Lubac atya itt olyan, ma is időszerű irányelveket fogalmaz meg, amelyek a teológus és az egyszerű hívő helyes magatartását egyaránt megvilágítják.

Az Elmélkedés az Egyházról ragyogó lapjai már megfogalmazták az elmúlt évtizedekben annyit hangoztatott „aggiornamentó”-t, korszerűsödést. Az integrizmus vagy merev konzervativizmus éppen azt árulja el, amit meg akar őrizni; az „újító” progresszizmus pedig kikezdi a hit lényegét. A szellemi fejlődés mindig dialektikus: megszüntetve megőrzés.

Ezért küzdött Henri de Lubac a zsinat utáni krízisben, nem törődve azzal, hogy egyesek „maradinak” bélyegezték őt, akit pedig korábban – „újítónak”, „modernistának” tartva – félreállítottak. Az „új teológia” haladó teológusát ugyanis egyes progresszívek később már „integristának” titulálták. Pedig az egyensúlyt kereste, vallotta a végletek között.

VM: 1976-ban VI. Pál pápa nagy elismeréssel szólt Lubac atya teológiai munkásságáról…

SzF: Igen. Nagy elégtétel volt számára VI. Pál 1976. február elsején kelt gratuláló levele, amelyet a 80 éves páternek küldött. E levélben a pápa részletezte és dicsérte Henri de Lubac egyházszeretetét, az Egyháznak és az egyetemes kultúrának tett szolgálatait, valamint kutatómunkája mellett hosszú egyetemi tanári működését. Az Istentől kapott gazdag ajándékokat nagy bölcsességgel kamatoztatta. Életműve lelki forrásai: „gazdag értelem, papság, szerzetesi hivatás, szent és rendkívüli hit, továbbá a kutatás buzgalma és szeretet, amely az imádáshoz és a jámborsághoz vezet.” Ezután a pápa felsorolja Henri de Lubac kutatómunkájának főbb témaköreit. VI. Pál kiemeli még Lubac atya szakértői munkáját a II. Vatikáni zsinaton, valamint részvételét a Nemzetközi Teológiai Bizottságban, és nem utolsósorban közel három évtizedes professzori működését a Lyoni Katolikus Egyetemen. Végül dicséri az Egyház és Krisztus helytartója, a pápa iránti tiszteletét, szeretetét.

VM: II. János Pál 1983-ban bíborossá nevezte ki az idős Henri de Lubacot, akivel már korábban együtt dolgozott a zsinaton. Ezzel mintegy rehabilitálta az 1950-ben félreállított, egyes integrista köröktől „modernistának tartott teológust.

SzF: Amikor 1996-ban, Lubac atya születésének 100. évfordulója alkalmával Párizsban tudományos konferenciát szerveztek életművéről, II. János Pál Re érsekkel üzenetet küldött méltatva a teológus művét.

Idézem:
„A pápa örül annak, hogy folytatódnak a tanulmányok Henri de Lubac bíboros eszmevilágáról: a filozófiai és teológiai reflexiók révén jobban elmélyítik a földi valóságok érthető struktúráit, hogy észrevegyék az Ige magvait és Isten időszerűségét.

Fáradhatatlanul kutatnunk kell az idők jeleit, hogy kortársainkat, különösen is a fiatalokat, elvezessük Isten útjain, hogy kielégüljön misztikus vágyakozásuk. Az Egyház világ felé való nyitottsága révén egészen misszionárius lesz, és hirdeti Krisztust, a népek világosságát. (…) Az Egyház arra hivatott, hogy –» mint az egység hirdetője és munkálója «(H. de Lubac) – Krisztus tanúja legyen a világban.”

VM: Miben látja Lubac atya üzenete időszerűségét?

SzF: Miként ma Ferenc pápa, az Evangélium örömhírét hirdette egész életművével, és egyben a Krisztushoz való megtérést és a lelki megújulást sürgette. És azt, hogy ezt mindenkinek személyesen és az egész egyházi közösségnek magán kell kezdenie, kilépni önző világunkból, mások a keresők és nem hívők felé menni, hogy mindenkinek elvigyük a Krisztusban kapott üdvösség örömhírét.

Lubac atya meg volt győződve arról, amit Paradoxes című aforizmagyűjteményében Y. de Montcheuil nagyra becsült teológus rendtársától idézett: „Az Egyház nagy reformátorai magából az Egyházból lobbantották fel azt a lángot, amely megújulást hozott. Az Egyház csakis a saját szentségében találja meg bűneinek orvosszerét.”

„Egy ember igazában csak akkor hal meg, amikor már meghal az utolsó ember is, aki őt ismerte.” (Louis Borges) Henri de Lubac sem halt meg igazán. A 20. századi keresztény gondolkodás és a kiegyensúlyozott zsinati aggiornamento egyik legkiemelkedőbb képviselője. Krisztus mai tanúja tovább tanít, példát mutat a válságos időkben is az Anyaszentegyház, az Ecclesia Mater szeretetére.

(szf)