Az Egyház várja a találkozást Jegyesével, Krisztussal – Ferenc pápa szerdai katekézise
Ferenc pápa a szerdai
általános kihallgatás során tartott katekézisében – kapcsolódva az Egyházról tartott
elmélkedései sorozatához – ezt a titkot világította meg: az Egyház és benne a hívők
örök sorsa az lesz, hogy találkozunk Krisztussal, az Egyház és lelkünk jegyesével
ott a „mennyei Jeruzsálemben”.
Először Szent Pál Tesszalonikiekhez írt első
levelére hivatkozott, aki ezt írta a halottak sorsával kapcsolatban: „örökké az Úrral
leszünk” (2 Tessz 4,17). „Hiszitek-e ezt?” – fordult a Szent Péter térre összesereglett
zarándokokhoz. „Nos? Úgy tűnik, hogy nem. Hiszitek? Ismételjük együtt háromszor: És
örökké az Úrral leszünk! Örökké az Úrral leszünk! Örökké az Úrral leszünk!”
Ezután
Ferenc pápa a Titkos Jelenések könyvét idézte: „Akkor láttam, hogy a szent város,
az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének
fölékesített mennyasszony.” (Jel 21, 2) A pápa a misztikusok nyelvezetét alkalmazva
magyarázta, hogy ez vár az Úr Krisztust követő Isten népére, az Egyházra, amikor majd
találkozik isteni Jegyesével. „Ez nem csak képletes beszéd – hangsúlyozta –, mert
valóságos menyegző lesz. „Mert Krisztus, amikor hozzánk hasonló ember lett, mindannyiunkat
egyesített önmagával halála és feltámadása által. Valóban eljegyzett bennünket és
jegyesei lettünk. Ez nem más, mint Isten népe történetére és a mi egyéni történetünkre
vonatkozó isteni terv, szeretetszövetség beteljesedése.
János az Apokalipszisben
azt írja, hogy az Egyház, Krisztus jegyese megjeleníti a „mennyei Jeruzsálemet”. Ez
azt is jelenti, hogy az Egyháznak, túl azon, hogy jegyes, városnak kell lennie, vagyis
az emberi együttélés és kapcsolatrendszer kiváló jelképének. Milyen szép, hogy már
most szemlélhetjük az Apokalipszis másik képe szerint, hogy minden nemzet, minden
nép összegyülekezik ebben a városban, amely Isten hajléka lesz az emberek között (vö.
Jel 21, 3). Ott már nem lesznek elszigetelődések, viszályok, társadalmi, etnikai és
vallási ellentétek, hanem mindenben egyedül Krisztus lesz.
A látomás megerősít
bennünket a reménységben. A keresztény reménység nem puszta vágyakozás, óhaj, nem
optimizmus, hanem a keresztény számára a reménység erős, szenvedélyes várakozás: Isten
szeretete misztériuma végső és végleges beteljesedésének várása. Annak várása, aki
eljövendő: az Úr Krisztusé, aki mindig közel van hozzánk, napról napra, aki végül
majd bevezet bennünket szeretetközösségébe és békéjébe. Az Egyház feladata az, hogy
égve tartsa a reménység lámpását, hogy folyton sugározza az üdvösség biztos jelét
és megvilágítsa az egész emberiségnek azt az ösvényt, amely Isten irgalmas tekintetének
szemléléséhez vezet.
Ferenc pápa végül feltette hallgatóinak a kérdést: vajon
valóban várjuk-e Krisztust? Az Egyház várja Jegyesét? Vajon a reménység világító és
hiteles tanúi vagyunk? Közösségeink Krisztus jelenlétének és eljövetelének eleven
várakozásában élnek, vagy pedig fáradtak, kimerültek a nehézségek súlya alatt? Megvan
annak a veszélye, hogy a hit és az öröm lámpása kialszik! Legyünk figyelmesek! Kérjük
Szűz Mária, a reménység édesanyja és az ég királynője közbenjárását a figyelem és
a várakozás magatartása elnyeréséért, hogy már most átjárjon bennünket Krisztus szeretete,
és hogy egy napon eljussunk az Istennel való teljes szeretetközösségre.
Ferenc
pápa szokása szerint a különböző zarándokcsoportokat köszöntve olaszul összefoglalta
katekézisét, amelyet az illetők nyelvére fordítottak. Az arab nyelvűekhez, különösen
a Közel-Keletről érkezett zarándokokhoz fordulva ezt mondta: „Kedves testvéreim! Éljetek
mindig az Úr Jézus jelenlétének és eleven várásának jelében, és legyetek a reménység
világító és hiteles tanúi! Az Úr áldjon meg benneteket!” (szf)