Jézus követése: kereszthordozás - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 22. vasárnapra
Múlt vasárnap Péter
ünnepélyes vallomásáról olvastunk Máté 16. fejezetéből. A mostani evangélium annak
folytatása: Jézus megjövendöli szenvedését, és a benne hívőket követésére hívja:
„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen
engem. Aki …érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” Kemény beszéd ez! Péter is
értetlenül hallja Jézus jövendölését, - majd csak pünkösd után, a Lélek erejében érti
meg, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, és úgy bemennie dicsőségébe. Az első apostoli
igehirdetés lényege is ez: Jézus kereszthalált halt bűneinkért, és a halálból feltámadva
szerezte meg nekünk a megigazulást, az üdvösséget. Ez az Örömhír a hívőknek, bár
a nem hívőknek botrány és esztelenség!
Kereszténynek lenni annyi, mint követni
Jézust, aki az Atyához vezető út és Ő maga az Igazság és az Élet. De ez a követés
kereszthordozás. Bármilyen nehéz is ezt elhinni és megvalósítani, csak így juthatunk
el a teljes életre. A régi mondás szerint: Per crucemad lucem = A kereszt
által az élet világosságára.
Húsz évszázadon át egészen a mai napig számtalan
keresztény adta életét Krisztusért különféle üldöztetések alatt. Emlékezünk a közel
fél évszázados kommunista egyházüldözésre, amikor sok-sok egyházi és világi hívő ártatlanul
börtönbüntetést, internálást, zaklatást, mellőzést szenvedett Krisztus és Egyháza
iránti hűségéért. Ma is naponta hallunk kegyetlen üldözésekről, pl. az arab világban
vagy Afrikában. Foglaljuk e vértanúkat imáinkba! De ha csak keveseknek jut is osztályrészül
a vértanúság, minden hívőnek vállalnia kell – Krisztussal – a mindennapi élet nehézségeivel,
betegségekkel, öregedéssel stb. járó kis és nagy kereszteket; továbbá az önmegtagadásokat,
amelyeket az Isten és az Egyház parancsolatainak megtartása, a hivatásunkhoz való
hűség megkövetel.
Ha már erőnkhöz képest mindent megtettünk, hogy legyőzzük
a bajt, gyógyíttassuk a ránk szakadó betegséget, és ez nem sikerül, akkor,erőfeszítésünk csúcsán, - a minket szerető Isten gondviselésébe vetett hittel
és reménnyel, a kegyelem segítségével, igyekezzünk elfogadni a meg nem érthető, lázadásra
ingerlő megpróbáltatásokat is. Legalább is imádkozunk azért, hogy hinni tudjunk Isten
emberszeretetében, és abban, hogy Ő „egyenesen ír görbe vonalakkal is” (portugál
közmondás) - a történelemben és a mi életünkben is.
Szent Pál vallja
a Római levél 8. fejezetében: Az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Omnia
cooperanturin bunum. És Szent Ágoston hozzáfűzte: etiam peccata:
még megbánt bűneink is javunkra válnak, mert abűnbocsánatban megtapasztaljuk Isten
végtelen irgalmát.