„Haza telefonáltam” – James Foley, a dzsihadisták által barbár módon megölt amerikai
újságíró líbiai fogságáról írt levele
A 40 éves riporter
gyászszertartását, amelyre Ferenc pápa is elküldte részvétét, augusztus 24-én, vasárnap
tartották Richmondban. Augusztus 26-án este a város Jézus templomában imavirrasztáson
vettek részt a hívek a Marquette Jezsuita Egyetem szervezésében, ahol James Foley
1996-ban szerzett diplomát. A levél, amelyet volt egyeteméhez címzett, 2011-es
líbiai fogságát idézi fel. Utolsó fogsága 2012-ben kezdődött Szíriában. A radikális
iszlámisták Irakban fejezték le augusztus 19-én.
„Phone call home” – Haza
telefonáltam
„Marquette Egyetem mindig barátom volt. Az a fajta, aki arra ösztökél,
hogy többet tegyél, hogy jobb legyél, és végül kialakítja egyéniségedet. Az egyetemmel
elmentem néhány önkéntes útra Dél-Dakotába és Mississippibe és ráébredtem, hogy egy
túlságosan védett gyerek vagyok, a világnak pedig valódi problémái vannak. Megismerkedtem
olyan fiatalokkal, akik szívüket oda akarták adni másoknak. Később önkéntes munkát
végeztem egy Milwaukee középiskolában és arra gondoltam, hogy belvárosi tanár leszek.
Marquette azonban talán soha nem volt olyan jó barátom, mint amikor újságíróként börtönbe
kerültem.
Két kollégámmal együtt elfogtak és Tripoliban egy katonai fogolyközpontban
helyeztek el bennünket. Minden nap nőtt az aggodalmunk, hogy anyukáink pánikba esnek.
Kolléganőmnek, Clare-nek, fel kellett volna hívnia anyukáját születésnapján, amely
az elfogatásunkat követő napra esett. Én még mindig nem akartam teljesen elhitetni
magammal, hogy anyukám tudta, mi történt. De továbbra is ismételgettem Clare-nek,
hogy az én anyukámnak erős a hite.
Azért imádkoztam, hogy tudja: minden OK.
Imádkoztam, hogy tudjak vele kommunikálni a világegyetem valamilyen kozmikus útján
keresztül. Elkezdtem a rózsafüzért imádkozni. Ezt tette volna édesanyám és nagyanyám
is. Tíz Üdvözlégy Máriát imádkoztam el minden Miatyánk után. Sokáig tartott, csaknem
egy órán át, hogy leszámoljak 100 Üdvözlégy Máriát az ujjperceimen. És ez segített,
hogy összpontosítsam gondolataimat.
Clare és én együtt imádkoztunk, hangosan.
Energiát adott, hogy közösen kimondtuk gyengeségeinket és reményeinket, ahelyett,
hogy csöndben és egyedül imádkoztunk volna; olyan volt, mintha Istennel beszélgettünk
volna.
Később egy másik börtönbe vittek bennünket, ahol a rezsim politikai
foglyok százait tartotta fogva. A többi rab azonnal szeretettel köszöntött és jól
bántak velem. Egy éjszaka, fogságunk 18. napján, néhány őr kivezetett a cellából.
A hallban egy hét óta először viszontláttam Manut, egy másik kollégát. Megkínzottak
voltunk, de végtelenül boldogok, hogy látjuk egymást. Fent, a fegyházigazgató irodájában
egy disztingvált férfi, öltönyben így szólt: „Gondoltuk, hogy talán szeretnék felhívni
családjukat”.
Elmondtam egy imát, majd tárcsáztam a számot. Anyu válaszolt.
„Anyu, anyu, én vagyok, Jim”.
„Jimmy, hol vagy?”
„Még mindig Líbiában.
Úgy sajnálom. Nagyon sajnálom”.
„Ne legyél szomorú, Jim” – kérte. „Ó, Apu
éppen most ment el… Annyira szeretne veled beszélni. Hogy vagy, Jim?” Elmondtam neki,
hogy kapok ennivalót, az enyém a legjobb ágy és úgy bánnak velem, mint vendéggel.
„Valóban így bánnak veled, Jim?”
„Igen, a líbiaiak csodálatos emberek.
Egyfolytában imádkozom, hogy megtudd: minden OK. Érezted az imáimat?”
„Ó, Jimmy,
olyan sokan imádkoznak érted. Minden barátod: Donnie, Michael Joyce, Dan Hanrahan,
Suree, Tom Durkin, Sarah Fang, mindnyájan érdeklődtek telefonon. Testvéred, Michael
olyan nagyon szeret téged” – mondta anyu, majd sírni kezdett. „A török nagykövetség
próbál veled kapcsolatot teremteni, valamint az Emberi Jogi Figyelő (Human Rights
Watch) is. Találkoztál velük?” Mondtam, hogy nem.
„Imavirrasztást tartanak
érted Marquette-ben. Nem érzed imáinkat?” – kérdezte anyu.
„De, érzem őket”
– és egy másodpercig arra gondoltam, hogy talán mások imái erősítettek és tartottak
felszínen.
A tiszt intett egyet, búcsúzni kezdtem, anyu sírva fakadt. „Anyu,
én erős vagyok, minden OK. Valószínű, hogy otthon leszek Katie diploma kiosztásánál”
– ami egy hónap múlva volt esedékes.
„Mi mindnyájan szeretünk téged, Jim!”-
mondta anyu. Letettem a kagylót.
Az agyamban százszor is visszajátszottam
azt a telefonhívást, édesanyám hangját, barátaim neveit, azt, hogy anyu ismeri helyzetünket,
abszolút hitét az ima erejében. Elmondta: barátaim összefogtak, hogy minden tőlük
telhetőt megtegyenek, hogy segítsenek. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
Tripoliban
töltött utolsó éjszakámon, 44 nap után először volt alkalmam, hogy internetes összeköttetéshez
jussak. Így hallgathattam Tom Durkin barátom beszédét, amelyet értem mondott a Marquette
virrasztáson. Egy barátokkal, hallgatókkal, papokkal, diákokkal teli templomban a
legjobb beszédet nézhettem végig, amit egy testvér adhat egy másiknak.
Olyan
volt, mint egy vőfély beszéde és egy dicshimnusz egyszerre. Egy hatalmas szívről tett
tanúságot és csak egy futó villanása volt azoknak az erőfeszítéseknek és imáknak,
amelyek az emberekből kiáradtak. Ha semmi más, akkor az ima volt az a kötőanyag, az
a ragasztó, ami lehetővé tette szabadságomat, először egy belső szabadságot és később
azt a csodát, hogy szabadon engedtek egy olyan háborúban, amelyben a rezsimet valójában
semmi sem ösztönözte arra, hogy kiszabadítson bennünket. Nem volt értelme, de a hit
mégis megtette”.