Az állandóság megtalálása a jövő záloga – Szent István-napi ünnep a római Szent István
Házban
Aki átlépi Magyarország
határát, még ha nem is tudatosul benne, követként szolgálja az államalapító Szent
István művét, bárhová is menjen. Szent István tudta, hogy csak akkor maradhat fenn
a magyarság, ha a keresztény Európához csatlakozik, közvetlenül Rómához, hiszen itt
dobog a nyugati kereszténység szíve. Szent István világosan látta, hogy Rómával élő
kapcsolatot kell tartania a magyarságnak, s ez csak úgy valósulhat meg, ha az Örök
Városban biztosított lesz az állandó magyar jelenlét. Ezért zarándokházat alapított
Szent Péter sírja közelében, hogy a magyarok valóban otthon legyenek Rómában.
A
szent király által alapított zarándokház jogutódjában, a Via del Casalettón álló Szent
István Ház kápolnájában 2014. augusztus 24-én, 11 órakor vette kezdetét Melo Lajos
domonkos és Somorjai Ádám bencés atya koncelebrációjával az az ünnepi szentmise, amelyet
a Rómában élő vagy csak zarándokként a városba látogató magyarok tartottak Szent István
tiszteletére. A szertartás idejére az oltárra kihelyezték a szent király csontereklyéjét.
A
szentbeszédet Melo Lajos atya tartotta, aki a sziklára épített ház Máté evangéliumában
olvasható jézusi példázatát (Mt 7, 24-29) értelmezte Szent István művén keresztül.
Szent Istvánnak ahhoz, hogy valóban sziklára építhesse a házát, ténylegesen is uralkodóvá
kellett válnia – kezdte homíliáját Melo Lajos atya. Államalapító királyunknak nem
volt egyszerű feladata, hiszen egy olyan népnek kellett megmutatnia a letelepedett
élet előnyeit, az emberi lét értelmét, amelynek már megvolt a kialakult szokásrendszere.
Szent István tudatában volt annak, hogy a történelemből tanulni kell: a frankok, a
Rómát is leromboló, kalandozó népcsoportok csupán vándorok voltak mindaddig, amíg
életüket nem alapozták Krisztusra és az evangélium örömhírére. A kereszténység felvételével
azonban nemcsak puszta életterükké, hanem igazi hazájukká vált Európa. Ebből a történelmi
példából tanult Szent István is. S aki szorgalmasan, kitartóan tanulmányozta a történelmet,
az maga is jó tanítóvá vált. Melo Lajos atya kiemelte, hogy Szent István fiához, Szent
Imre herceghez írt intelmeiből láthatjuk, hogy milyen okosan tanította gyermekét,
s rajta keresztül az egész nemzetet. Államalapítónk a gyakorlatot előtérbe helyezve,
„praktikusan” tanított, mert látta, hogy a praxis, a gyakorlat területe az, amely
mindenki számára érthető, szemben a tudománnyal és a magyarázattal, amelyekkel csak
kevesek körében lehet célt elérni. A gyakorlati ismeretek mellett Szent István megmutatta
népének, hogy mit jelent a hazájukat, a földjüket „birtokba venni”, nem rombolni,
hanem építeni és gyarapítani.
Melo Lajos atya rávilágított arra, hogy Szent
István a törzsekből nemzetet alkotott. Nem volt elég az, hogy az emberek egyszer már
megkapták Krisztust, arra volt szükség, hogy bensőleg is sajátjuknak érezzék a kereszténységet,
identitásuk legmélyebb alapjává váljon. Istvánnak szembesülnie kellett azzal a kérdéssel
is, hogy mi lesz az országgal, ha az ő földi élete elmúlik, ki lesz, aki folytatja
a művét? Melo Lajos atya ezen a ponton Szent Istvánt ellentétbe állította Hérakleitosszal,
a görög filozófussal, aki úgy gondolta, hogy nincsen állandóság, minden kizárólag
a változásban figyelhető meg. Hérakleitosz a mulandóság okozta szomorúságba halt bele.
Szent István Hérakleitosszal szemben tudta, hogy létezik valami, ami örök és megingathatatlan,
ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus. Annak ellenére, hogy Szent István elveszítette
fiát, Imre herceget, akit vigyázó szemmel, gondosan nevelt, s az utódlásba vetett
reménye szertefoszlani látszott, a gyász ellenére folytatta tovább a sziklára alapozott
ház építését.
Melo Lajos atya hangsúlyozta, hogy István király nem véletlenül
ajánlotta az országot Szűz Mária oltalmába. A Szűzanya tudta mi a szenvedés, ismerte
Betlehem, Egyiptom és Názáret minden gyötrelmét, ott állt Egyszülött Fia keresztje
tövében. Szent István is elveszítette a fiát, csakúgy, mint Szűz Mária. De a keresztutat,
a kálváriát a nyitott sír, a feltámadás követte. Melo Lajos atya homíliájában emlékeztetett
arra, hogy a szenvedés, a halál és a feltámadás dialektikáját igazolja a magyar történelem
is, gondoljunk csak a tatárjárásra, a török megszállásra, vagy Trianonra. S a megpróbáltatások,
a történelmi kataklizmák ellenére Magyarország nem tűnt el Európa térképéről. Ez a
Szűzanyának köszönhető, aki mindvégig ott állt, és továbbra is áll a magyarság mellett.
Melo
Lajos atya szentbeszéde végén rámutatott arra, hogy Szent István nemcsak királyunk
volt, hanem „nevelőnk”, s egyben „az ország tanítója” is. S mi az a három legfontosabb
szempont, amelyet megtanulhatunk szent királyunktól? Az első az, hogy a jó vezető
mindig kész arra, hogy tanuljon a tényekből. A második, hogy szilárd alapra kell építeni.
A legfőbb pedig, hogy a tevékenység értelmet kapjon, ez pedig csak Jézus Krisztuson
keresztül valósulhat meg. Nélküle elképzelhetetlen lett volna az országalapítás, a
jövőt is csak vele egységben lehet építeni, miként ezt megmutatta Szűz Mária Szent
Istvánnak, s ahogy ezt Szent István megköveteli tőlünk.
A szentmise végén
a hívek – a korábbi évek hagyományát követve – Szent István ereklyéjéhez járultak,
hogy ily módon is kifejezzék tiszteletüket államalapítónk előtt. A szertartást kellemes
hangulatú agapé követte a Szent István Ház pálmafákkal szegélyezett kertjében. A résztvevők
a közös imádság és az ünneplés adta lelki javakkal gazdagodva léptek ki a magyar környezetből
Róma utcáira, hogy követekként, saját életük példájával is tanúsítsák: jó Szent István
örökségét hordozni.