„Világos keresztény identitás, hiteles párbeszéd és empátia” – a pápa beszéde az ázsiai
püspökökhöz
Párbeszéd, keresztény önazonosság, empátia mindenki iránt, a nyitottság és a másik
befogadásának hiteles szemlélődő lelkületével. Ferenc pápa az ázsiai püspökökhöz intézett
beszédében kiszélesítette látóhatárát a hatalmas földrészen jelenlévő helyi egyházak
küldetésére.
A Szentatya augusztus 17-én vasárnap délelőtt helikopteren érkezett
meg a Haemi-kegyhelyre, amely az „ismeretlen vértanú”-nak van szentelve, mivel az
1800-as évek közepén itt kivégzett 132 koreai vértanú nagy részének identitása nem
ismert.
Ferenc pápa azt kívánta, hogy a többiek felé való nyitottság szellemében,
az ázsiai országok, amelyekkel a Szentszék még nem lépett teljes körű diplomáciai
kapcsolatokra, ne habozzanak előmozdítani a párbeszédet mindenki javára.
A
helyi hatóságok és Daejeon püspöke fogadta a pápát. Angolul tartották meg a délelőtti
imaórát. A kegyhely rektora fogadta Ferenc pápát a közel 400 ember befogadására alkalmas
templom főbejáratánál. Az istentiszteleti helyen az egész Ázsiából érkezett püspökök
és vendég főpásztorok várták a Szentatyát. Oswald Gracias bíboros, Mumbay érseke és
az ázsiai püspöki konferenciák szövetségének elnöke köszöntötte a Szentatyát. A pápa
beszéde után egyenként bemutatták neki a jelenlevő főpásztorokat.
Ferenc pápa
beszédében az egyház Ázsiában betöltött szerepére összpontosított, ahol számos kultúra
él. Az egyház arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen az Evangéliumról a párbeszéden
és mindenki felé való nyitottságon keresztül. Valójában a párbeszéd az Ázsiában jelen
lévő egyház küldetésének lényeges része (vö. Ecclesia in Asia, 29).
Mi legyen
a kiindulási pont és az alapvető vonatkozási pont, amely elvezet célunkhoz? – tette
fel a kérdést a pápa. Ez természetesen saját keresztény identitásunk – hangsúlyozta
a Szentatya. Nem folytathatunk igazi párbeszédet, ha nem vagyunk tudatában saját identitásunknak.
Ha szabadon, nyitottan és eredményesen akarunk kommunikálni másokkal, tisztán kell
látnunk, hogy kik vagyunk, hogy Isten mit tett értünk és, hogy mit kér tőlünk. Ha
nem akarjuk, hogy kommunikációnk monológ legyen, mentális és szívbeli nyitottságra
van szükség az egyének és kultúrák elfogadásához.
Tanúságtétel és párbeszéd.
A keresztény identitás erős viszonyítási pont. A pápa három nehézségről szólt, amelyeket
éretten kell megelőzni és elkerülni.
Az első a relativizmus csalóka káprázata,
amely elhomályosítja az igazság ragyogását, az egyensúlyzavar és az elkeseredettség
futóhomokja felé hajt bennünket. Olyan kísértés ez a mai világban, amely a keresztény
közösségeket is sújtja. Az embereket arra ösztönzi, hogy feledjék el „az összes változás
mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki
ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Gaudium et spes, 10; vö. Zsid 13,8). Ez a relativizmus,
nemcsak gondolkodási rendszer, hanem a mindennapi gyakorlatban létező jelenség, amely
szinte észrevétlenül bármilyen identitást meggyengít.
A második mód, amellyel
a világ fenyegeti keresztény identitásunk szilárdságát a felszínesség: az az irányzat,
hogy eljátszogatunk a divat által felkínált tárgyakkal, kacatokkal, elterelve figyelmünket,
ahelyett, hogy a valóban lényeges dolgokkal foglalkoznánk (vö. Fil 1,10). Ez egy komoly
lelkipásztori probléma egy olyan kultúrában, amely a tovatűnőt magasztalja fel, számos
szórakozási és menekülési lehetőséget kínál fel. Az egyház szolgálói számára ez a
felszínesség megnyilvánulhat abban is, hogy vonzódunk lelkipásztori programokhoz és
elméletekhez, a hívekkel, különösen is a fiatalokkal való közvetlen és gyümölcsöző
találkozás hátrányára, akiknek pedig szilárd hitoktatásra és biztos lelki vezetésre
van szükségük. A Krisztusban való gyökérverés nélkül csorba esik az igazságokon, amelyekért
élünk. Az erények gyakorlása formálissá válik és a párbeszéd egyfajta tárgyalássá
korlátozódik, vagy a nézeteltérésről kötött megegyezés lesz.
A harmadik kísértés
a látszólagos biztonság, amelyben könnyű válaszok, közhelyek, törvények és szabályok
mögé rejtőzünk. A hit természetéből fakadóan nem önmagára összpontosít. A hit hajlik
a „kifelé irányulásra”. Próbálja megértetni magát, tanúságtételeket szül, missziót
eredményez. Keresztény identitásunk végső soron abban az elkötelezettségünkben áll,
hogy imádjuk Istent és szeretjük egymást, szolgáljuk egymást és nemcsak megmutatjuk,
hogy miben hiszünk, hanem azt is, hogy mit is remélünk és, hogy kibe vetettük bizalmunkat.
(vö. 2 Tim 1,12)
Összefoglalva tehát: a Krisztusba vetett élő hit alkotja legmélyebb
és legtermékenyebb identitásunkat. Ebből a hitből indul ki párbeszédünk, ezt a hitet
kell megosztanunk másokkal őszintén, becsületesen, önhittség nélkül, a mindennapi
élet párbeszédén, a szeretet párbeszédén keresztül. Mivel Krisztus a mi életünk (vö.
Fil 1,21), beszéljünk Róla, Tőle kiindulva, habozás vagy félelem nélkül. Szavának
egyszerűsége megnyilvánul életünk egyszerűségében, abban az egyszerűségben, ahogy
másokkal kommunikálunk, a testvéreink iránt végzett szeretetszolgálat egyszerűségében.
A pápa ezután keresztény identitásunk egy további elemére utalt: önazonosságunk
termékeny. Mivel szüntelenül az Úrral folytatott párbeszédünkből és a Lélek ösztönzésének
kegyelméből születik és táplálkozik; elhozza az igazságosság, a jóság és a béke gyümölcsét.
A pápa feltette a kérdést a püspököknek: helyi egyházaitok keresztény identitása
világosan megmutatkozik-e hitoktatási, ifjúság pasztorációs programjaitokban, szolgálatotokban
a szegények és azok iránt, akik gazdag társadalmaink peremén sínylődnek, illetve erőfeszítéseitekben,
hogy ösztönözzétek a papi és szerzetesi hivatásokat?
Végül a keresztények
identitásának világos értelme a hiteles párbeszéddel együtt igényli a beleérző képességet,
empátiát. Ne korlátozódjunk arra, hogy csak meghallgassuk mások szavait, hanem érzékeljük
szavakkal ki nem mondott tapasztalataik, reményeik és törekvéseik, nehézségeik, a
szívükhöz közel álló dolgok kommunikációját is. Ez a fajta empátia lelki szemünk és
személyes tapasztalataink gyümölcse, amely arra ösztönöz, hogy testvérünknek lássunk
másokat, hogy „meghallgassuk” szavaikon és tetteiken keresztül és azokon túl azt,
amit szívük akar kommunikálni. Ebben az értelemben a párbeszéd a másik felé való nyitottság
és a befogadás hiteles „szemlélődő” lelkületét igényli részünkről – tette hozzá Ferenc
pápa.
Az empátiának ez a képessége teszi lehetővé a valódi emberi párbeszédet,
amelyben a szavak, az eszmék és a kérdések az egymással megosztott testvéri és humánus
tapasztalatból fakadnak. Ez az empátia vezet el a hiteles találkozáshoz, amelyben
a szívek beszélnek egymással. Gazdagít bennünket a másik bölcsessége, és nyitottakká
válunk, hogy együtt haladjunk végig egy elmélyült ismeret, barátság és szolidaritás
útján. Mint ahogy Szent II. János Pál helyesen megállapította, a párbeszédre való
elkötelezettségünk a megtestesülés logikáján alapul: Jézusban maga Isten eggyé vált
velünk, osztozott létünkben és beszélte nyelvünket (vö. Ecclesia in Asia, 29).
A
mások felé való nyitottság ilyen lelkületével, szilárdan remélem – folytatta beszédét
Ferenc pápa -, hogy az ázsiai kontinens azon országai, amelyekkel a Szentszék még
nem ápol teljes kapcsolatokat, nem haboznak majd előmozdítani a párbeszédet mindenki
javára.
Kedves püspöktestvéreim! Köszönöm szépen testvéri és szívélyes fogadtatásotokat.
Amikor a nagy ázsiai kontinensre tekintünk, hatalmas kiterjedésű területeire,
ősi kultúráira és hagyományaira, tudatában vagyunk, hogy Isten tervében keresztény
közösségeitek valóban „pusillus grex”, kicsiny nyáj, amelynek azonban küldetése, hogy
vigye el az evangélium világosságát egészen a föld határaiig.
A Jó Pásztor,
aki ismeri és szereti minden egyes bárányát, vezesse és szilárdítsa meg erőfeszítéseiteket,
hogy híveiteket Jézussal egységben gyűjtsétek össze nyájának többi tagjával együtt,
akik a világon szétszórtan élnek. Mindnyájatokat Mária, az egyház Anyja közbenjárására
bízlak, és szívből adom rátok áldásomat, mint az Úr kegyelmének és békéjének zálogát
- zárta beszédét az ázsiai püspökökhöz Ferenc pápa.