Testben való létünk: „A test az üdvösség sarkpontja” P. Szabó Ferenc SJ előadássorozata
– bevezető, első előadás
2014. július és augusztus
vasárnapjain P. Szabó előadássorozatot tart a Vatikáni Rádió magyar műsorában: a családdal
foglalkozó októberi püspöki szinódus távlatában a személyesedés-szerelem-házasság
kérdéseivel foglalkozik a keresztény antropológia és teológia szempontjai szerint.
Bevezető előadásának címe: „A test az üdvösség sarkpontja” (Tertullianus)
Mielőtt
a test és szexualitás – szerelem és házasság mai valóságát a keresztény szempontból
elemeznénk, és az evangéliumi eszményt bemutatnánk, a helyes realista perszonalista
megfontolástól kell elindulnunk. Csak az antropológiai vázlat után következhet az
erkölcsi-teológiai irányelvek bemutatása, amelyek központi igazságát most pár mondatban
előlegezem. Mert végül a test és szexualitás - szerelem és házasság titkát – szakrális
voltát - a Megtestesülés misztériuma fényében szemléljük.
Caro: cardo salutis
(= a ’hús/test az üdvösség sarkpontja), mondta Tertullianus egyházatya, hangsúlyozva
a Megtestesülés valóságát. Érvelésükben ez a meggondolás is szerepelt: amit a megtestesült
Ige nem vett fel, nincs megváltva. Az emberi test iránti keresztény tisztelet első
forrása tehát a Megtestesülés misztériuma. De az egyházatyák - Szent Pál nyomán -hivatkoznak
még a test feltámadása és az Eukarisztia misztériumára is. Ugyanakkor - és ebben
főleg a manicheizmusból megtért Szent Ágoston a felelős! - a testiség - szexualitás
és a bűn között olyan kapcsolatot teremtenek, ami az antik (görög-római) filozófusoknál
még ismeretlen volt.
Michel Foucault strukturalista filozófus monográfiái
a szexualitás történetéről megmutatták, hogy a pogányoknál is szerepet játszott egy
bizonyos fegyelem, önuralom, de az élvezet, még a magányos szexuális gyönyör is csak
a keresztény érában lett erkölcsi gond. Foucault formulája szerint: a pogány souci
de soi (önmaga gondja) helyét a keresztényeknél elfoglalta a soupçon de soi (önmaga
gyanúsítása). Vagyis a szexualitás gyanússá lett.
Itt emlékeztetek arra, hogy
XVI. Benedek pápa is hivatkozik Az Isten szeretet k. körlevelében (3. pont) – az Érosz
és az Agapé viszonyát elemezve – az újpogány F. Nietzsche vádjára: „A kereszténység
az Érosszal mérget itatott, nem halt ugyan bele, de rosszasággá torzult.” Most majd
Ratzinger pápát követjük, aki megmutatta, hogy nem a tiltásokból kell kiindulni, amikor
a test-szexualitás-szerelem misztériumáról eszmélődünk, hanem a teremtő Isten örök
tervéből, örök rendeltetésünk távlatában.
Amikor tehát a szerelemről, házasságról
és családról sorozatot kezdünk, legelőször az Isten képmására teremtett emberről,
a férfinak és nőnek alkotott, testben élő szellemi lényről, az értelmes és szabad
személyről kell eszmélődnünk.
A Megtestesülés misztériuma
Az isteni
Ige, aki a megtestesüléssel magára vette az emberi állapotot minden korlátozottságával
együtt (a bűnt kivéve), példát mutat arra, hogyan szenteljük meg a világot. „Voluit
mundum consecrare...”, meg akarta szentelni a világot, olvassuk a régi karácsonyi
martyrológiumban.
Az a tény, hogy az isteni Ige felvette az emberi testet és
közöttünk lakozott, új jelentést adott testben való egzisztenciánknak. Szépen tanítja
ezt a Zsinat: „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik
meg igazán.... Ő, a láthatatlan Isten képmása’ (Kol 1,15), Ő a tökéletes ember, aki
visszaadta Ádám leszármazottainak az első bűn óta eltorzult Isten-képmásoknak Istenhez
való hasonlóságukat.
Az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett
azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte, anélkül, hogy megsemmisítette volna. Igen,
Ő az Isten Fia, valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett. Emberi
kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkozott, emberi akarattal cselekedett, és
emberi szívvel szeretett, Szűz Máriától született, így valóban egy lett közülünk:
mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve” (Gaudium et Spes 22; vö. II. János
Pál, Redemptor hominis 13.).
A világ megszentelése
Ma, a szekularizálódás
idején anakronisztikusnak hangzik, ha valaki a világ megszenteléséró1, vagy a földi
valóságok - a test, a szerelem, a játék, a sport, a szórakozás, a szabadidő, a technika,
a munka stb. - megszenteléséről beszél. Pedig ez a feladatunk, csak helyesen kell
értenünk a megszentelést.
Nem szakralizálásról van szó, ami azt jelentené,
hogy a lét és az élet bizonyos területeit kivonjuk a „profán” használatból, hogy Istennek
szenteljük. A Zsinat elismerte a világ, a természet és általában az evilági valóságok
(tudomány, gazdaság, kultúra) jogos autonómiáját. A „világi” világ követelése jogos,
hiszen a Teremtő, amikor létrehozta a világot és a dolgokat, illetve megadta mindennek
a saját törvényszerűségét, azt akarta, hogy ezek a valóságok önállóak legyenek.
A
transzcendens (=teremtő) okság nem azt jelenti, hogy Isten állandóan belenyúl a világ
folyásába, hanem a „felfejlődő’ és önmagát állandóan túlszárnyaló világ és benne az
ember, Istentó1 függve (a létben, tehát a Létforrásból merítve az állandó teremtés
folyamán) önmaga teszi magát önmagává. Teilhard de Chardin tömör kifejezése szerint:
„Dieu fait se faire les choses”, Isten „teremtőkké”, cselekvőkké teszi a dolgokat
és az embert, nem helyettük cselekszik.
A filozófia (teremtésből folyó) megfontolásait
ki kell egészítenünk a krisztusi megváltás (üdvösség) távlatával. Ténylegesen olyan
világban élünk, amelyet Isten Krisztusért és a mi megistenülésünkért teremtett: minden
Krisztushoz van rendelve, a bűnbeesés után is minden az üdvösség „szférájába” tartozik,
- rendeltetésénél fogva. A világ az üdvösség drámájának színtere, s majd követi az
embert a test feltámadásakor, a megdicsőülésben, ahogy Szent Pál hirdeti a Római levél
8. és a Korintusi levél 15. fejezetében.
A Gaudium et Spes kezdetű zsinati
konstitúció leszögezi: „A keresztények ne gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből
és erejéből született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az
eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek. Éppen ellenkezón1eg: meggyőződésünk,
hogy az emberiség sikere Isten nagyságát mutatja és az ő titokzatos elgondolásainak
a gyümölcse. Minél nagyobbra nő azonban az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed
ki az egyének és közösségek felelőssége. Kitűnik mindebből, hogy a krisztusi üzenet
nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik
iránt, éppen ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak.”
A keresztény ember evilági tevékenységét dialektikus feszültség jellemzi.
A hívő tudja, hogy Isten országának uralma csak a világ végén valósul meg teljesen,
és az új világ Isten ajándéka, a teremtő Lélek műve lesz. Ugyanakkor azt is tudja,
hogy Jézus Krisztussal, a megtestesült Igével, már megkezdődött az Ország, „Isten
uralma”: Krisztus feltámadása után Lelkével ebben a világban működik, összegyűjti
a kiválasztottakat, tehát az emberek „spiritualizálásával”, az igazság, igazságosság
és a szeretet birodalmának kiterjedésével már kibontakozóban van az Ország.
Ennek
„helye”, „környezete”, erőtere az Egyház. Ez az „isteni miliő”, vagyis az Istennek
önmagukat átadó és testvéreiket szerető hívők közössége. Szent Pál szerint ez Krisztus
Teste. Az Egyház - látható és misztikus valóságával-nem azonos Isten országával; annak
csak csírája. Gratia est semen gloriae, a kegyelmi élet a dicsőség magva, ismételgették
az egyházatyák.
Istenre hagyatkozunk, de nem hagyjuk fatálisan a világot saját
folyására. Ha már mindent megtettünk a betegség kiküszöbölésére, az igazságtalanság
megszüntetésére, akkor – erőfeszítésünk maximumán - Istenre „hagyatkozunk: Nélküle
semmit sem tehetünk; Ő adja a növekedést, Ő „konszekrálja”, változtatja át, az általunk
előkészített „ostyát”, a humanizált világot.