Ferenc pápa beszéde a római egyházmegye találkozójának résztvevőihez - teljes szövegváltozat

Június 16-án hétfőn a vatikáni VI. Pál nagycsarnokban tartotta a római egyházmegye az összejövetelét, melyen a közel tízezer résztvevő a következő témával foglalkozott: „Nép, mely megszüli gyermekeit, közösség és család a keresztény beavatás nagy állomásain”. Ferenc pápa, Róma városának püspökeként saját egyházmegyéjének papi, szerzetesi és világi küldötteivel találkozott. Hozzájuk intézett beszéde modell és példa minden egyházmegye számára, ezért most a pápa beszédének első részét adjuk közre:

„Mindenekelőtt jó estét mindenkinek! Elégedett vagyok, hogy köztetek lehetek. Megköszönöm a bíboros helynök szavait és bizalmát. Köszönetet mondok Don Giampiero Palmieri-nek, aztán a két katekétának, Ada-nak és Pierpaolo-nak, akik bemutatták az egyházmegye helyzetét. Azt mondtam nekik: „Ti már elmondtatok mindent! Én most csak áldást adok és már megyek is”.

Mindenekelőtt azt szeretném mondani, hogy nagyon tetszett nekem, ahogy te, don Giampiero megemlítetted az „Evangelii nuntiandi”-it. Ma is a legfontosabb pasztorális dokumentum, amelyet a zsinat után máig nem múltak felül. Innen kell nekünk is indulni. Ez az apostoli buzdítás az ihletettség munkaterülete. A nagy VI. Pál saját kezű műve. Ugyanis a zsinat után nem volt megegyezés, hogy vajon kell-e vagy nem egy ilyen buzdítást csinálni…, míg végül a relátor – Szent II. János Pál pápa – vette az összes dokumentumot és átadta azokat a pápának, mondván: Testvér, hozd össze az egészet! VI. Pál pedig elolvasott mindent, majd írni kezdett. Éppen ezért ez a buzdítás számomra a nagy VI. Pál lelkipásztori végrendelete. Máig nem múlták felül. Valóságos kincsesbánya a lelkipásztorkodás számára. Köszönöm, hogy megemlítetted és legyen ez mindig egy vonatkoztatási pont.

Az év során, miközben meglátogattam néhány plébániát, lehetőségem volt sok emberrel találkozni, akik, még ha csak futólagosan is, de megemlítették reményeiket, elvárásaikat, hibáikkal és problémáikkal együtt. A naponta érkező levelekben olyan emberekről hallok, akik irányt tévesztettek, mert az élet sokszor nehéz, és nem sikerül megtalálniuk az élet értelmét és értékét, mert az nagyon felgyorsult!

El tudom képzelni, milyen megterhelt a szülőknek egy-egy napja, akik korán kelnek, iskolába viszik a gyermekeiket, aztán dolgozni mennek, sokszor olyan, akár távolabbi helyekre is, melyek tele vannak feszültséggel és konfliktusokkal. Mielőtt idejöttem volna hozzátok, bementem a konyhába egy kávéra. A szakácstól megkérdeztem: Mennyi idő kell, hogy hazaérj innen? Másfél óra – válaszolta. Másfél óra, hogy hazaérjen a gyerekekhez és a feleségéhez! Ehhez át kell vágni a város központján a forgalomban.

Sokszor történik velünk, hogy egyedül érezzük magunkat. Rajtunk van egy nagy súly, amely összenyom, és megkérdezzük magunktól: Hát ez az élet? Ilyenkor egy kérdés támad a szívünkben: Mit is csináljunk, hogy a gyerekeink értelmet tudjanak adni az életüknek? Hiszen ők is észreveszik, hogy a mi életmódunk néha embertelen és nem is tudják, milyen irányba menjenek, hogy az életük szép legyen és reggelente elégedetten keljenek fel.

Amikor a fiatal házasokat gyóntatom és ők meg a gyerekeikről mesélnek, mindig megkérdezem tőlük: „Mennyi időt játszol velük? Sokszor ez a választ hallom: „Atya, amikor elmegyek dolgozni, még alszanak és amikor megjövök, már alszanak. De ez nem élet! Ez egy nehéz kereszt! Nem is emberi!

Amikor érsek voltam egy másik egyházmegyében, gyakrabban volt lehetőségem, mint most, hogy fiúkkal és lányokkal beszéljek és azt tapasztaltam, hogy az orfandad-tól szenvednek, az árvaságtól. Azt hiszem, hogy ugyanez történik Rómában is. A mi kisgyerekeink és fiataljaink az árvaságtól szenvednek. Úgy hiszem, hogy hasonló dolog történik Rómában is. Gyerekeink árvái a biztosan járható útnak, árvái a megbízható tanárnak, az eszményeknek, melyek megmelegítik a szívet és erőt adnak a mindennapi élet terheinek a hordozásához. Árvák, de élénken őrzik a szívükben mindennek a vágyát. Ez az árvák társadalma! Gondoljunk csak erre, ez fontos!

Árvák, családi emlék nélkül, mert például a nagyszülőket eltávolították otthonról egy öregotthonba, és hiányzik a jelenlétük, árvák, akiknek nincs érzelmi életük, vagy nagyon is gyors: az apa fáradt, az anya fáradt és már mennek is aludni. Ők pedig maradnak árvák. Az ingyenesség árvái, ahogy az előbb említettem, az apa és anya olyan ingyenessége, hogy tudnak időt szánni a gyerekeikre. Szükségünk van erre az ingyenességre. Ha pedig most arra gondolunk, hogy az Úr az ingyenességben nyilatkoztatta ki magát, a dolog még érdekesebb. Az emberi ingyenesség szüksége abban áll, hogy megnyitjuk a szívünket Isten kegyelme előtt. Minden ingyenes. Ő eljön hozzánk és nekünk adja a kegyelmét. De ha mi nem érezzük meg ezt az ingyenességet az iskolákban, a plébániákon és az egész társadalomban, nagyon nehéz lesz megérteni egyáltalán, hogy mi is az Isten kegyelme, amit nem adnak, amit nem vesznek, mint egy ajándékot, az Isten ajándékát, végső soron Istent magát. Éppen ezért ők az ingyenesség árvái.

Jézus egy nagy ígéretet tett nekünk: „Nem hagylak árván titeket” (Jn 14,18), mert ő az út, amit járni kell, a mester, akit hallgatni kell, a remény, amely nem csal meg. Hogy is ne éreznénk lángolni a szívet, amikor mindenkinek, de főként a fiataloknak mondjuk: „Nem vagy árva! Jézus Krisztus kinyilatkoztatta, hogy az Isten az Atyánk és ő segíteni akar neked, mert szeret téged”. Íme, a keresztény beavatás mély érelme: hitet támasztani, vagyis azt hirdetni, hogy nem vagyunk árvák.
A társadalom vajon miért tagadja meg a fiait? Például az olasz fiatalok 40 %-ának nem ad munkát. Mit jelent ez? Azt, hogy te nem számítasz! Te csak egy anyagi selejt vagy! Maga a társadalom is árvákká teszi a fiatalokat. Gondoljatok csak arra, hogy ebben az európai civilizációban 75 millió, 25 év alatti fiatalnak nincs munkája. Ez a civilizáció árván hagyja őket. Mi egy olyan nép vagyunk, mely növelni akarja gyermekei számát azzal a bizonyossággal, hogy legyen apjuk, anyjuk, családjuk.

A mi technológiai társadalmunk – ahogy azt VI. Pál mondta – a végtelenségig megszaporítja a tetszés, a szórakozás, az érdekesség alkalmait, de nem képes az embernek igazi örömet adni. Megannyi kényelem és szép dolog, de hol van itt az öröm? Ahhoz, hogy az életet szeressük, nem kell azt egy sereg dologgal megtölteni, amik aztán bálványok lesznek, hanem Jézusra van szükségünk, aki lát bennünket. Tekintete azt mondja: szép az életed, és nem haszontalan, mert nagy feladatot bíztak rád. Ez pedig az igaz bölcsesség, mely egy új tekintet az életre, mely a Jézussal való találkozásból születik.

(vl)