II. János Pál és Kelet-Európa kommunista országai

(Szabó Ferenc SJ cikkismertetése)
A fenti címmel jelent meg a La Civiltà Cattolica, az olasz jezsuiták folyóirata ápr. 5-i számában Giovanni Sale SJ tanulmánya. A cikkíró főleg Andrea Riccardi történész Wojtyla-életrajzát követi. Rövid jegyzetemben csak nagy vonásokban ismertetem a tanulmányt, amely néhány figyelemre méltó részlet-tényt is közöl.
P. Sale előbb vázolja a karizmatikus, népszerű pápa megválasztását: miként szavazta meg 1978. október 16-án a konklávé a lengyel bíboros érseket, sokak meglepetésére – két olasz: Benelli és Siri bíborosok sikertelen jelöltsége után. A választást a legnagyobb megdöbbenéssel a szovjet vezetőség fogadta; Moszkva az imperialisták által szervezett kommunista-ellenes összeesküvést szimatolt. Bár hírszolgálata révén jól volt informálva a vatikáni politikáról és a csatlós kommunista országok egyházi helyzetéről, mégsem látta előre, hogy egy kommunista országból jövő főpapot választanak pápának.
P. Sale a szentté avatott lengyel pápa szolgálatának egyik kényes területét vizsgája: miként módosította a Péter székébe került Karol Wojtyła bíboros a XXIII. János által elkezdett, majd VI. Pál alatt – főleg Casaroli érsek által folytatott - ún. Ospolitik-ot, éspedig főleg Lengyelország viszonylatában. Ismerteti a modus vivendi-t kereső VI. Pál és Agostino Casaroli álláspontját, és az ettől határozottan eltérő Wyszinski bíboros prímásét, illetve Wojtyła bíboros egyszerre nyitott, és mégis kommunista-ellenes politikáját. Meglepetés volt, hogy II. János Pál az üldözött keresztények által bírált Agostino Casaroli érseket választotta bíboros államtitkárának. Ezzel el akarta ismerni a szentszéki diplomáciában kifejtett, pápákhoz hű szolgálatát, jóllehet teljesen nem értett egyet a Montini pápa vonalát követő érsek álláspontjával, aki fokozottabban a dialógust, a modus vivendi-t kereste, míg a kommunista országból jött szláv pápa egyre harcosabb magatartást tanúsított általában az emberi jogok és a vallásszabadság követelésével. Különösen is szívén viselte hazája felszabadítását; ő maga vette kézbe az arra irányuló egyházpolitikát is. Lengyelországi látogatásai során mozgósította a hívő katolikusok tömegeit, határozottan támogatta a Szolidaritás szakszervezet kommunista-ellenes küzdelmeit, „békés szabadságharcát”.
A jezsuita cikkíró vázolja az ismert történetet: a szláv pápa alatt bekövetkezett változásokat, a lengyelországi politika alakulását, a Szolidaritás kommunista-ellenes tiltakozásainak erkölcsi és anyagi támogatását a Vatikán részéről. Riccardi nyomán – bár diszkréten, de kitér az anyagi támogatásra is (nem említve a IOR szerepét) - szemben azokkal, akik ezt tagadták: „A lengyel békés forradalomnak sok támogatója volt a nyugati világban, különösen is az Egyesült Államokban, ahol nagyszámú lengyel közösség élt. Sok pénzt juttattak el Lengyelországba a Vatikán és a „diplomáciai posta” közvetítésével. Egyébként - jegyzi meg Sale a történész Riccardi nyomán - ha támogatni akarták a Szolidaritást, tehát elkerülni a vérfürdőt, és megfontoltan tartósan segíteni az ellenállást, elő kellett teremteni a pénzforrásokat. A pápa tudatában volt a Szolidaritás nagy mozgalma szükségességének, még ha függetleníteni akarta is magát a (lelki) szolgálatától távol álló politikai kérdésektől. De ténylegesen megerősítette és serkentette a Szolidaritásnak és Lengyelországnak szánt nagylelkű anyagi támogatásokat.”
Wojtyła pápával végül egyetértett a peresztrojkát bevezető M. Gorbacsov is: Európának, a történelem főszereplőjének „két tüdővel” kell lélegeznie! Gorbacsov két vatikáni látogatása során kifejezte teljes egyetértését a lengyel pápa „krédójával.”
Végül a cikkismertető kiegészítésül hozzáfűzi: éppen Gorbacsov és Wojtyła pápa működése siettette a már agyaglábakon álló kolosszus, kommunista birodalom bukását. 1989-hez közeledve egyre jobban oka-fogyottá vált a joggal sokat bírált Ostpolitik, amelynek során a „diplomácia Egyháza” látszólag, és néha valóságban is, megfeledkezett a „vértanúk Egyházáról.”