Az emberhez méltó munka a társadalmi igazságosság átfogó orvoslása - Turkson bíboros
beszéde
A munkáról és a társadalmi igazságosságról tartott két napos nemzetközi szemináriumot
április 29-én Turkson bíboros, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke nyitotta
meg. Miután angol nyelven köszöntötte a résztvevőket, a megbeszélések témájához fűzte
gondolatait: „Az emberhez méltó (decente) munka, a társadalmi igazságosság és a szegénység
átfogó orvoslása.” A bíboros - utalva arra, hogy az egyes előadók különböző szempontokból
közelítik meg a központi témát - az Egyház szociális tanítása fényében elemezte a
munka és a szegénység problémáit a mai globalizált világ összefüggésében.
XIII.
Leó Rerum novarum-ától XXIII. János Pacem in terris, majd II. János Pál Centesimus
annus kezdetű körleveléig, a pápák állandóan továbbfejlesztették, a változó körülményekhez
alkalmazták az egyházi tanítást a társadalmi igazságosságról, a közjó szolgálatáról,
az emberi méltóságnak megfelelő munkáról; újabban pedig – amint Ferenc pápa megnyilatkozásai
jelzik – a szegénység, embermilliók, sőt milliárdok kétségbeejtő szegénysége kerül
a figyelem középpontjába a gobalizált gazdasági rendszerben, ahol a pénzimádat lett
a legnagyobb veszély, a munkások kizsákmányolásának és a fokozódó szegénység okozója.
Most
az említett nemzetközi szeminárium, valamint XXIII. János pápa szentté avatása alkalmával
idézzük Turkson bíboros tavalyi előadását, amelyet a Washingtoni Katolikus Egyetemen
tartott a Pacem in terris enciklika megjelenésének 50. évfordulóján. Turkson bíboros
beszédében elsőként arra a „gondviselésszerű” kapcsolatra hívta fel a hallgatóság
figyelmét, amely az enciklika lényegi üzenete és Ferenc pápa az egyre terjedő szegénység
miatti aggodalma között áll fenn. A háborúra és a békére vonatkozó problémákat, kérdéseket
a szegények, és a teremtett világ iránti szolidaritás összefüggésében kell mindig
vizsgálni – hangsúlyozta Turkson bíboros.
A Szentszék tevékenysége a fegyverkezés
ellen és a béke építése érdekében szüntelenül megnyilvánult a nemzetközi közegben
és korunk minden ezzel kapcsolatos válságávan. Itt a 60-as évek nukleáris válsága
és a jelenlegi nemzetközi politikai feszültség közötti tragikus párhuzamra hívta fel
a figyelmet az afrikai bíboros. Ennek tekintetében XXIII. János pápa a II. Vatikáni
Zsinat kezdetén mondott szavai ma is aktuálisak. Roncalli pápa felhívása szerint a
konfliktusok okai Krisztus visszautasításából, a technológia fejlődésébe vetett túlzott
bizalomból és a fogyasztásra alapozott jólétből származnak.
Turkson bíboros
szerint a szegénység felszámolása az erre irányuló nevelésben rejlik, miszerint a
rászorulók sokaságát erőforrássá kell változtatni. A Pacem in Terris teljesebb megértéséhez
az Egyház társadalmi tanításának kompendiumát kell tanulmányozni – hangsúlyozta az
Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke a tavalyi konferencián.
Körlevelében
XXIII. János pápa a jóakaratú emberekhez, nőkhöz és férfiakhoz szól, hogy váljanak
a béke előmozdítóivá. Ez az üzenet ma is időszerű. Fontos a jogok és kötelezettségek
tiszteletben tartása, amelyek minden embert megilletnek. Ezáltal meg lehet valósítani
a béke célkitűzéseit: az élethez való jogot és az annak védelmére irányuló kötelezettséget.
Most még kiegészítjük a bíboros gondolatait János pápa enciklikájáról. Sokszor
és sokat idézik a 158-160. pontokat, ahol a XXIII. János a békéért való közös elkötelezettségről,
minden jóakaratú ember együttműködéséről szólva megkülönbözteti a tévedést a tévedőtől,
valamint a merev bölcseleti rendszereket, tévtanokat a gyakorlattól, a változó társadalmi
mozgalmaktól.
Idézzük a 158-159. pontokat: „Jogos, ha a tévedést mindig megkülönböztetjük
attól, aki a tévedést elkövette, mivel emberekről van szó, akik vagy tévedtek, vagy
nem értették meg teljesen a dolgot, ami a vallásra vagy az élet helyes tennivalóira
vonatkozik. Mert a tévedést elkövető ember nem szűnik meg ember lenni, sohasem veszíti
el személyi méltóságát, amit ugyanis mindig észben kell tartani. Ezenkívül az ember
természetében sohasem szűnik meg a képesség, hogy a tévedéseknek ellenálljon és keresse
az igazságra vezető utat.
Ebben a dologban a gondviselő Isten kegyelme sohasem
hagyja cserben az embert. Ezért megtörténhet, hogy aki ma a hit világosságát nélkülözi
vagy hamis tanokat vall, később Isten kegyelmétől felvilágosítva az igazság birtokába
jut. Ha ugyanis katolikus emberek külső okok folytán olyan emberekkel kerülnek kapcsolatba,
akik egyáltalán nem vagy helytelen módon hisznek Krisztusban, mivel tévedésben vannak,
ezeknek alkalmat vagy indítást adhatnak, hogy az igazságra eljussanak. (158)
(159)
Ezért meg kell állapítani, hogy a bölcselők hamis tanait a világ és az ember természetéről,
eredetéről és céljáról teljesen meg kell különböztetni azoktól, amelyek vagy a gazdasági
és társadalmi vagy a kulturális vagy a politikai életre vonatkoznak, még ha ezek ugyanazokból
a tanokból is vennék eredetüket és ösztönzésüket; mert a tudományos fogalom, miután
véglegesen meghatározták, már nem változik, ugyanakkor azok az intézmények, mivel
változandó dolgok körülményein alapulnak, nem lehetséges, hogy ne legyenek azoknak
nagyon is kiszolgáltatva. Különben is ki tagadná, hogy ezekben a kezdeményezésekben,
amennyiben tudniillik a józan ésszel megegyeznek és az emberek jogos követeléseit
fejezik ki, ne lehessen valami jó és helyes?”
XXIII. János pápa e megkülönböztetésére
gyakran utaltak a zsinat utáni időszakban, amikor elkezdődött és kibontakozott a keresztény-marxista
párbeszéd, és ezzel párhuzamosan – János pápa kívánságára – a Vatikán keleti politikája
a kommunista országok képviselőivel. Sajnos, a gyakorlat megmutatta, hogy a kommunista
rendszertől és gyakorlattól nehezen választható el a harcos vallás- és egyházellenesség,
továbbá nem fogadható el a történelmi materializmus, amely az emberi személyt egydimenziós
lénnyé fokozza le. Jóllehet a jóakaratú nem hívőkkel, marxistákkal és kommunistákkal
is lehetséges a párbeszéd, de ha a háttérben kötődnek egy ateista rendszerhez vagy
egyházellenes párthoz, a párbeszéd részükről esetleg csak taktikázás lesz. Ez idővel,
az 1980-as évek vége felé, a kommunizmus bukása közeledtével világossá vált.
Erre
a pápák figyelmeztettek; így pl. VI. Pál Populorum progressio k. körlevelében, vagy
II. János Pál a kommunizmus bukása után kiadott Centesimus annus k. körlevelében.
Ugyanígy XVI. Benedek a Caritas in veritate befejezésében (78.), visszautalva a Populorum
progressio-ra, amely viszont Henri de Lubac jezsuita bíborost, zsinati teológust idézte:
„Isten nélkül nem tudja az ember, merre kell mennie, és nem egyszer annak a megértéséről
is megfeledkezik, kicsoda ő valójában.(…) Az a humanizmus, amely kirekeszti Istent,
embertelen humanizmus. Csak az Abszolútum felé nyitott humanizmus vezethet minket
a társadalmi és polgári életformák támogatásában és megvalósításában a struktúrák,
az intézmények, a kultúra és az ethosz (erkölcsi élet) területén…”