XXIII. János a Szentlélektől való tanulékonyság pápája, II. János Pál pedig a család
pápája volt - Ferenc pápa homíliája a szentté avatáson
Ennek a vasárnapnak
a középpontjában, amely lezárja Húsvét nyolcadát, s amelyet II. János Pál az Isteni
Irgalmasságnak kívánt szentelni, a feltámadt Jézus dicsőséges sebhelyei
állnak.
Ő már megmutatta azokat az első alkalommal, amikor megjelent az Apostoloknak,
annak a szombat utáni napnak az estéjén, a Feltámadás napján. De aznap este nem volt
ott Tamás; és amikor a többiek mondták neki, hogy látták az Urat, ő azt válaszolta:
hacsak nem látja és nem érinti azokat a sebeket, akkor nem hisz. Nyolc nappal később,
Jézus ismét megjelent az utolsó vacsora termében a tanítványok között, és ott volt
Tamás is; Jézus hozzá fordult és meghívta, hogy érintse meg sebeit. És akkor az az
őszinte ember, az az ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze a
dolgokat, letérdelt Jézus előtt és ezt mondta: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).
Jézus sebei botrányt jelentenek a hit számára, de egyben a hit igazolásai
is. Ezért a feltámadt Krisztus testéről nem tűnnek el a sebhelyek, ott maradnak, mert
azok a sebhelyek Isten irántunk való szeretetének el nem múló jelei, és nélkülözhetetlenek
ahhoz, hogy higgyünk Istenben. Nem azért, hogy higgyük: Isten van, hanem hogy
higgyük: Isten szeretet, irgalmasság, hűség. Szent Péter, Izajás szavait idézve
ezt írja a keresztényeknek: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1 Pét 2,24; vö.
Iz 53,5).
Szent XXIII. Jánosban és Szent II. János Pálban megvolt a bátorság
ahhoz, hogy Krisztus sebeire nézzenek, megérintsék átszegett kezeit és átszúrt oldalát.
Nem szégyenkeztek Krisztus teste miatt, nem botránkoztak meg Őbenne, a keresztjében;
nem éreztek szégyent a testvér teste miatt (vö. Iz 58,7), mivel minden szenvedő emberben
Jézust látták. Mindketten bátor ember voltak, telve a Szentlélek parrésziá-jával
[nyílt, világos beszédével], s tanúságot tettek az Egyház és a világ előtt Isten jóságáról,
irgalmasságáról.
XX. századi papok, püspökök és pápák voltak. Ismerték e kor
tragédiáit, de ezek nem gyűrték maguk alá őket. Erősebb volt bennük Isten, erősebb
volt a Jézus Krisztusba, az ember Megváltójába és a történelem Urába vetett hitük;
erősebb volt bennük Isten irgalmassága, amely ebben az öt sebhelyben megmutatkozik;
erősebb volt Mária anyai közelsége.
Ebben a két Krisztus sebhelyeit szemlélő
emberben és az Ő irgalmasságának e két tanújában „élő remény” lakozott, együtt a „kimondhatatlan
dicsőséges örömmel” (1Pt 1,3.8). Olyan remény és öröm volt ez, amelyet a feltámadott
Krisztus ad a tanítványainak, és amelytől senki sem foszthatja meg őket. A húsvéti
remény és öröm keresztülhaladt a lecsupaszítás, a kiüresedés, a bűnösökhöz való,
végsőkig elmenő közelség olvasztótégelyén, egészen ennek a kehelynek a csömöréig.
Ez az a remény és öröm, amelyet a két szent Pápa ajándékba kapott a feltámadott Úrtól,
s a maguk részéről bőséggel ajándékoztak Isten népének, örök elismerést nyerve ezáltal.
Ezt
a reményt és örömet lélegezték be a hívők első közösségében, Jeruzsálemben,
amelyről az Apostolok cselekedeteinek könyve szól (vö. 2,42–47). Olyan közösség volt
ez, amelyben megélték az Evangélium lényegét, vagyis a szeretetet, az irgalmasságot,
egyszerűségben és testvériességben.
Ez az Egyháznak az a képe, amelyet a II.
Vatikáni Zsinat maga előtt tartott. XXIII. János és II. János Pál együttműködtek a
Szentlélekkel, hogy helyreállítsák és napra késszé tegyék [rispristinare e
aggiornare] az Egyházat eredeti alkatának megfelelően, azon alkat szerint,
amelyet a szentek kölcsönöztek az Egyháznak az évszázadok során. Ne feledjük el, hogy
pontosan a szentek azok, akik előre viszik és növelik az Egyházat. A Zsinat összehívásában
XXIII. János egy kifinomult Szentlélektől való tanulékonyságról tanúskodott,
engedte vezetni magát és pásztor volt az Egyház számára, egy vezetett vezető. Ez volt
az ő nagy szolgálata az Egyház számára; ő volt a Szentlélektől való tanulékonyság
Pápája.
Az Isten Népéért végzett ezen szolgálatban II. János Pál volt a
család pápája. Így egy alkalommal ő maga mondta: azt szeretné, hogy a család pápájaként
emlékezzenek rá. Szívesen hangsúlyozom ezt, miközben szinódusi utat járunk be a
családokról és a családokkal. Ezt azt utat ő bizonnyal nyomon kíséri és támogatja
a Mennyből.
Isten Népének ez a két új szent Pásztora járjon közben az Egyházért,
hogy a szinódusi úton levés e két éve alatt mutasson a Szentlélektől való tanulékonyságot
a család lelkipásztori szolgálatában. Mindketten tanítsanak minket arra, hogy ne botránkozzunk
meg Krisztus sebhelyein, behatoljunk az isteni irgalmasság misztériumába, amely mindig
remél, mindig megbocsát, mert mindig szeret.