„Csak nevedben vagy második” – Szent II. János Pál pápa emlékezete

1983. január másodikán lettem tagja a Vatikáni Rádió soknemzetiségű családjának, a lengyel pápát 22 éven át szolgálhattam. A több mint két évtized során számos személyes emlékem halmozódott fel a rendkívül szeretett és hamarosan a szentek sorában tisztelt pápáról, amelyek közül most néhányat felidézek a fontossági, vagy kronológiai sorrend mellőzésével.

A szentév után 2001-ben II. János Pál folytatta a jubileumi évben felfüggesztett, szokásos vasárnapi plébánia látogatásait. A zsúfolt pápai programban ez csak egy volt a sok közül, családunk és a Bravetta névre hallgató, perifériának számító városnegyedünk életében azonban rendkívüli esemény volt, hogy a Szentatya az új keresztény évezred második plébániájaként éppen a miénket választotta ki: a Mária születése plébániát, amely csak nagy nehézségek árán valósulhatott meg, hosszú éveken át tartó, bürökráciai harcok eredményeként. Az építkezési feltételek közé tartozott például, hogy a torony a kereszttel ne emelkedjen ki a zöld környezetből, kívülről ne lehessen sejteni, hogy a fák, bokrok mögött egy katolikus istentiszteleti hely húzódik meg.


A számos kikötés ellenére megtörtént a templom felszentelése, így 2001. február 25-én az egész plébánia közössége nagy izgalommal és lelkesedéssel várhatta az idős és beteg Szentatyát. Családom különösen nagy megtiszteltetésként élte meg, hogy két felsőosztályos lányom oltárszolgálatot végezhetett a pápai misén: ezt azonban ki kellett érdemelni, a rendkívüli megbízatás vatikáni rádiós szereplésemtől teljesen független volt.

A pápalátogatást megelőző öt éven át lányaim minden vasárnapi szentmisén ministráltak és részt vettek a plébánia életében, így megérdemelt jutalom volt, hogy felajánláskor ők vihették a kelyhet és az ostyatartót a már erősen reszkető kezű Szentatya elé.

Erről még az Új Ember is megemlékezett 2001. június 17-i számában: magyar ikerkislányok ministráltak a pápának címmel, fényképpel illusztrálva.

II. János Pál homíliájának egyik fontos üzenete magára a templom modern épületére, szivárványhoz hasonló bejáratára vonatkozott: „Templomotok homlokzatába be van építve egy boltív. Ez Szűz Máriára, az üdvösség Hajnalára emlékeztet, aki mindig készen áll arra, hogy átölelje gyermekeit és a templom belsejébe vezesse őket, hogy találkozhassanak Krisztussal”.

(Nella facciata della vostra chiesa c'è un arco incastonato nel corpo dell'edificio. Esso ricorda la Vergine, Aurora della salvezza, sempre pronta ad abbracciare i suoi figli e a condurli all'interno del tempio per incontrare Cristo.)

A hivatalos üdvözlések után elhangzott egy egyszerű hívő, Larina Tagliaventi keresetlen szavakkal megfogalmazott verse, amelyben megrajzolta a Szentatya alakját, egyben kifejezve azt, hogy egy átlag római hívő hogyan tekint püspökére:

„Kedves személyiség vagy, teljesen fehér, hajlott a hátad és fáradt a lépted. A Szent Pásztorbotra támaszkodva te, Wojtyła pápa, külföldi pápa, zarándok pápa, megváltoztattad az egész világ arculatát, szétzúztad a Berlini Falat. Csak a nevedben vagy a második, mindig első vagy ott, ahol a fájdalom uralkodik. Vérző, nyitott szívvel, kinyújtott kézzel megvigasztalod a gyengéket, a sebzetteket és a kirekesztetteket, a szomorú, magányos, gyermekeket”.

1996-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Vatikáni Rádió magyar munkatársait, név szerint Ipacs Katalint, Vertse Mártát és P. Vértesaljai László jezsuitát bízta meg azzal, hogy magyarra fordítsák II. János Pál „Ajándék és titok” c. önéletrajzi írását, amelyet papszentelésének 50. évfordulójára írt. A fordítást a lengyel eredetivel Somorjai Ádám bencés atya vetette egybe.

Mi, magyar szerkesztők feladatunknak éreztük a könyv átültetését magyarra, mivel naponta fordítottuk a Szentatya tanítását, így úgy éreztük, hogy mi álltunk legközelebb gondolatvilágához.

A csaknem 120 oldalas, rajzokkal illusztrált kötet szövegét felosztottuk egymás között, az én első fejezetem a VI. volt, „Niegowić: egy vidéki plébánia” címmel. Ebben a jövendő pápa első kápláni megbízatását meséli el. Krakkóból autóbuszon jutott el Gdówba, ahol egy parasztember felvette a szekerére és elvitte egy mezőig, ahol azt tanácsolta a fiatal papnak, hogy hamarabb célhoz ér, ha gyalog vág át a szántóföldeken.

„A gabonaföldeken haladtam, ahol a termés egy részét már learatták, részben pedig még lábon állt és hullámzott a szélben” – írta a pápa. Ezek a szép mondatok ihlethették meg Amadeo Minghi világhírűvé vált dalát, amely a messziről jött pápáról így énekel: „Egy ember, aki nagyon messziről jött, szemében a búzaföldek emléke tükröződik vissza”.

A közelmúltban egy lengyel alkotót, Jaroslaw Cielecki-t is megihlette a könyvnek ez a fejezete, és filmet készített „Wojtyła káplán Niegowić-ban” címmel. A film szereplői között van az a 86 éves asszony (Eleonora Mardosz), aki a plébánia házvezetőnője volt abban az időben. Emlékei nyomán ismerjük meg a fiatal káplán, majd helyettes plébános életét az 1948-49-es években. A főszereplő, Karol Dudek a filmben használ néhány olyan papi öltözéket, amely valóban Karol Wojtyła atyáé volt azokban az években.

Másik nagy megtiszteltetés akkor ért, amikor felkértek II. János Pál pápa idősekhez írt levelének lefordítására. A Szentatya a levelet a világ minden idős személyéhez intézte 1999. október elsején. Ebből idézek most néhány gondolatot, amely összecseng Ferenc pápa tanításával:

„Az idősek segítenek abban, hogy több bölcsességgel szemléljük a földi adottságokat, mert ők az élet változandóságát már megtapasztalták, és éretté váltak. Az idősek a közös emlékezés fenntartói, s így kiváltságos értelmezői azon közösségi eszmék és értékek összességének, melyek hordozzák és irányítják a társadalomban az együttélést. Ha kizárnánk őket, azt a látszatot keltenénk, hogy egy emlékezet nélküli modernség nevében elutasítjuk a múltat, melybe a jelen gyökerezik. Tapasztalatuknak köszönhetően az idősek alkalmasak arra, hogy értékes tanácsokat és tanításokat adjanak a fiataloknak”.

„Miközben azt kívánom nektek, kedves idős testvéreim, hogy nyugodt ráhagyatkozással éljétek az éveket, melyeket az Úr mindegyikteknek készített, érzem a késztetést, hogy teljesen megosszam veletek érzéseimet, melyek életem végén, a Péter székében végzett több mint 20 éves szolgálat után és a küszöbön álló harmadik évezred várásában eltöltenek. Az életkorból fakadó minden korlát ellenére meg tudtam őrizni az életörömöt. Hála legyen érte az Úrnak!

Szép dolog, ha az ember az utolsó pillanatig Isten Országáért éghet.

Ugyanakkor nagy békességet érzek, ha arra a pillanatra gondolok, amikor az Úr majd magához szólít: az életből az Életbe! Ezért gyakran szólal meg ajkamon minden szomorkodás nélkül az ima, melyet a pap a szentmise után imádkozik: „in hóra mortis mei voca me, et iube me venire ad te!” – 'halálom óráján hívj magadhoz engem, és mondd, hogy hozzád jöjjek!'

A keresztény reménység imája ez, mely azzal, hogy a jövőt az isteni jóság oltalma alá helyezi, nem rontja el a jelen órájának örömét”.

Ebből a pár idézetből is látszik, hogy a fizikai szenvedés, a betegség terhe ellenére II. János Pál derűsen tekintett arra a pillanatra, amikor az Úr az életből a nagybetűs, az Örök Életbe hívja majd. A keresztény reményre helyezte a hangsúlyt, az életöröm megőrzésére az életkorral járó korlátok ellenére.

Kár, hogy a lektorálás minden „idős” kifejezést a magyarban önkényesen „öregre” változtatott és a kis füzet borítójául egy fájdalomban meggyötört, ezerráncú, idős, könnyeit törlő asszonyt választott, teljes ellentétben a pápa szándékával, amely arra akart rámutatni, hogy az élet őszét is derű hathatja át, ha megköszönjük az Istentől kapott ajándékokat, ha minden korban nyitottak vagyunk a Teremtésre és keresztény hittel, reménnyel és szeretettel készülünk az elkerülhetetlen végre, bízva Isten végtelen irgalmasságában és jóságában.

Nem véletlen, hogy a betegségét, korlátait a nyilvánosság előtt bátran vállaló Szent II. János Pál örökre a fiatalok pápája marad.

(Vertse Márta jegyzete)