A hitvallástól a teológiai megalapozásig – Bagyinszki Ágoston ferences szerzetespap, teológiatanár könyvismertetője

A keresztény üzenet az emberi egzisztencia mélyén rejlő kérdésekre kínál választ. Olyan – hitben megragadható – választ, amely nem lerombolja, hanem éppenhogy kiteljesíti a létezés titka iránti fogékonyságunkat. Hibás az a teológiai beállítottság, amely olyan, előre gyártott válaszok rendszereként tekint a kinyilatkoztatásra, ami mellett az igazságkereső szemlélődésnek már nem is marad érdemi szerepe. Hasonlóan, az a teológia sem tölti be a hivatását, amelyik cserben hagyja az ember igazságszomját, kínzó kérdések végeláthatatlan erdejébe vezetve őt. A jó teológia képes arra a „bravúrra”, hogy az embert Isten misztériuma felé fordítva adjon válaszokat az emberi egzisztencia rejtett kérdéseire. A Pápai Gergely Egyetem kiváló fundamentálteológiai lexikonja, a Rino Fisichella és René Latourelle szerkesztésében 1991-ben megjelent Dizionario di Teologia Fondamentale ebben a szemléletben adott áttekintést az alapvető teológiai témák teljes spektrumáról. Ebből az eredetileg igen vastag kötetből készült az a jóval kisebb – a teológiai ismeretelmélet témáira korlátozott – válogatás, ami az elmúlt hetekben jelent meg magyar nyelven. A kötet a magyar katolikus értelmiség számára jól ismert teológusokat szólaltat meg – sok esetben most először – magyar nyelven.

A jó teológiának mindig megvan a lelkipásztori érzékenysége is. A hitvallástól a teológiai megalapozásig címet viselő kötetnek – lelkipásztori szempontból – különösen érdekes az „idők jelei” (signa temporum) teológiáját bemutató része. Ez az evangéliumi eredetű, teológiai kifejezés a II. Vatikáni Zsinatnak az üdvösségtörténetről és az Egyház világban elfoglalt helyéről szóló tanítására világít rá. Az „idők jeleitől” elindulva új módon érthetjük meg a kinyilatkoztatásban kapott „hitletétemény” közösségként (kommúnióként) felfogott, Egyházhoz fűződő kapcsolatát is.

A teológiai elmélyítés terén különösen fontos a könyvnek a „hitletétemény” fogalmát pontosító, első része. Az itt található fejezetek rámutatnak a hitletétemény differenciált egységére, amely hagyományosan a hitszabály (regula fidei) és a hitigazságok hierarchiája (hierarchia veritatum) tanításelemeiben van jelen. Erre épül rá az egyes teológiai helyek (loci theologici) sajátos természetének üdvtörténeti szempontú tárgyalása, amely a kötet második részében kapott helyet. Itt a hagyomány és a tanítóhivatal fundamentális teológiájáról szóló fejezeteket érdemes kiemelnünk, amelyek immáron magyar nyelven is hozzáférhető ismeretanyagot nyújtanak.

Nem kevésbé fontos erény a kötet pedagógiai érzékenysége, amely a harmadik részben, korunk sajátos kérdéseire összpontosított tárgyalásában domborodik ki a leginkább. Az igazság sajátosan keresztény fogalma vajon hogyan hozható kapcsolatba a vallási és profán tapasztalatainkkal? Használható-e egyáltalán az „emberi tapasztalat” teológiai kategóriaként? Vajon a pluralizmus és a tanfejlődés gondolata hogyan határolható el az ismeretelméleti relativizmustól? Ilyen és hasonló kérdésekről a közelmúlt legjelentősebb római teológusainak vezetésével tájékozódhat az olvasó.

Ez a teológiai szöveggyűjtemény úgy ad hiteles képet a II. Vatikáni Zsinat által körvonalazott katolikus identitásról, hogy közben mindvégig a megtestesült Isteni Logosz misztériuma felé fordítja az olvasót. A mesterképzésekben tankönyvként is használható kötet legérdekesebb része talán éppen a teológia önazonosságáról szóló, terjedelmes fejezet, amely mintegy magába sűríti az egész szöveg fent felsorolt erényeit, a teológia sajátos természetének alapos elemzésébe szőve bele azokat. Az olvasó – legyen bár komolyabban érdeklődő, igényes katolikus hívő, teológus hallgató, lelkipásztor vagy hivatásos teológus – mindenképpen haszonnal forgathatja a Gergely Egyetem rangos kiadványából készült magyar válogatást, amelyen keresztül elmélyültebb módon csodálkozhat rá a hittől inspirált, keresztény gondolkodás belső drámájára.
---
Bagyinszki Ágoston (szerk.): A hitvallástól a teológiai megalapozásig – Szöveggyűjtemény a teológiai ismeretelmélet tanulmányozásához. L’Harmattan – Sapientia, Budapest, 2014.

Az alábbiakban rövid szemelvényekben adunk összképet a könyv egyes fejezeteiről:

„A kötetben található tanulmányok szerzői között minden nagyobb nyelvterület képviselteti magát. Ezeket a teológusokat az köti össze, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján mindannyian kurzusokat vezettek a Pápai Gergely Egyetemen. Ennek a közös oktatói munkának tudható be, hogy – az árnyalatnyi különbségeken túl – a különböző teológiai tanulmányok koherens egészet alkotnak, és a II. Vatikáni Zsinatra épülő katolikus identitás világos képét rajzolják meg. A szerzők az előfordulás sorrendjében: Jared Wicks SJ, William Henn OFMCap, Prosper Grech OSA, Hermann J. Pottmeyer, Salvador Pié-Ninot, Francis A. Sullivan SJ, Rino Fisichella, Max Seckler, Ignace de la Potterie SJ (†2003), Gerald O’Collins SJ, René Latourelle SJ. Közülük Rino Fisichella és René Latourelle voltak az eredeti, fundamentális teológia egész tematikáját lefedő kötet társszerkesztői. Az eredeti kiadás megjelenése óta eltelt két évtizedben a Dizionario angol, spanyol és lengyel nyelvű fordítása is napvilágot látott, szerzői közül pedig többen felelős szentszéki hivatalokba kerültek; püspökök, bíborosok lettek.” (Részlet az Előszóból)

ELSŐ RÉSZ: NÉHÁNY ALAPFOGALOMRÓL

„A letétemény klasszikus fogalma az apostolok és – az általuk Jézus Krisztus örömhírének hirdetésére alapított egyházakban tevékenykedő – segítőik által áthagyományozott keresztény hitet és életformát egyaránt magában foglalja. (…) A hitletétemény különböző módokon éri el a hívőket, és különböző kifejezési formákban áll rendelkezésükre. A gazdag tartalom tökéletlen közvetítésének valós veszélyét a Tanítóhivatal tisztázó beavatkozásai hivatottak helyreigazítani. A Tanítóhivatal szolgálata ilyen módon a letétemény hitet és életet tápláló küldetésének a szolgálatában áll. Ez a szolgálat magában foglalja az egyházi élet és a teológiai kifejezésmódok hitelessége feletti őrködést, valamint az örökség új helyzetekhez való alkalmazásának felügyeletét. (…) A kortárs katolikus tanításban az apostoli letétemény összetett (strukturált), éltető, közösségbe ágyazott, szervesen növekedni képes valóságként jelenik meg, amely egyre újabb kifejeződési formákat ölt. Olyan »családi kincs«, amelyet meg kell őrizni az utódok számára, hogy bőséges forrásként rendelkezésre álljon, amikor szükség van a fényére és az iránymutatására.” (in Jared Wicks: A hitletétemény fogalma)

„Miközben minden kinyilatkoztatott igazságot hittel kell fogadnunk, a kinyilatkoztatás egészéhez fűződő kapcsolataink alapján a kinyilatkoztatás egyes elemeit eltérő módon kell »súlyoznunk«. (…) A kinyilatkoztatás nem annyira igazságok sokaságára, hanem sokkal inkább egy meghatározott központi igazságra (prima veritas) irányul, amely az elmélyültebb figyelem számára egyszerűnek mutatkozik. A hit erre a kinyilatkoztatásra adott személyes és teljes válasz, és mint olyan, végső soron Isten misztériumának »egyszerűségére« válaszol (DV 5). Az igazságok hierarchiája így magának a kinyilatkoztatásnak a természetét fejezi ki.” (in William Henn: A hitletétemény szerkezete: az „igazságok hierarchiája”)

„A keresztény teológia alapvető irányvétele, hogy Istent és az üdvösség ökonómiáját a korai hitszabály örökérvényű tartalmához és alakjához igazodva mutassa be. A teológia arra törekszik, hogy egyre mélyebben behatoljon a hit különböző alkotóelemeinek értelmébe, azok egymás közötti kapcsolatrendszerébe, valamint szeretné megérteni ezeknek az emberhez és a világhoz fűződő kapcsolatát. Folyamatosan keresi a szentírás-magyarázatban, a hitoktatásban és a lelkiségben a változó kulturális körülmények által szükségessé tett, új hangsúlyokat. A teológia új szintézisek megalkotására is törekszik. Mindennek azonban magából a hitből származó, meghatározott kerete és mintázata kell, hogy legyen, amely már eleve magában hordoz egy bizonyos őseredeti szintézist. A teremtés, a megváltás és az új élet Istenével való közösségként értelmezett hit már önmagában is szabály és inspiráció hordozója, amelynek formálnia kell a keresztény gondolkodást és diskurzust.” (in Jared Wicks: A „hitszabály” mint a hitletétemény egységét kifejező ősi elv)

„A teológiai helyek (loci theologici) XVI. századi, klasszikus módszere ma a teológiai gondolkodás szervezőelveinek és azok kapcsolatrendszerének reflexiójaként, a teológiai episztemológia tágabb kontextusában értelmezhető.” (in Jared Wicks: A hitletétemény „rátalálási helyeiről”)

MÁSODIK RÉSZ: A „RÁTALÁLÁSI HELYEK” FUNDAMENTÁLIS TEOLÓGIÁJA

„Napjainkban létezik egy olyan törekvés, amely a hermeneutika feladatkörét nemcsak a humán tudományokra terjeszti ki, hanem a természettudományok világnézeti integrálását is fontosnak tartja. Így ez a tudományág majdnem rokon értelművé válik a filozófiával, ezért ugyanúgy részesedik a filozófia jelenkori sorsában, bizonytalanságaiban és konfliktusaiban is. Ez a helyzet persze a teológiát sem kíméli, amely mindig közeli kapcsolatban állt a filozófiával, ma pedig a hermeneutika sorsában is osztozik.” (in Prosper Grech: Hermeneutika és teológia)

„Teológiailag a keresztény hagyomány Isten Igéjének folyamatos önközvetítéseként fogható fel, amely a Szentlélekben, az Egyház szolgálata által valósul meg, minden ember üdvösségére rendelve. Isten Igéje a tanúságtétel, az intellektuális befogadás és a teológiai értelmezés egész történetének az elsődleges alanya; ugyanazon Logosz, aki emberré lett Jézus Krisztusban, valamint élő módon jelenvaló a Szentlélekben. Ennek az elsődleges alanynak az üdvtörténeti jelenlétén alapszik, hogy az Egyház az Evangélium áthagyományozásának szakramentális–lelkipásztori alanyaként tölti be a maga egyedülálló hivatását. Fontos tudatosítanunk, hogy Isten Igéjének hiteles egyházi áthagyományozása csak a Szentlélek működésén keresztül valósulhat meg. Ezért hívja az Egyház a Szentlelket, mint az Isten Igéjének mindig újbóli jelenvalóvá tételéhez szükséges isteni erőt, amikor az ige és az eucharisztia liturgiájában megújítja Jézus Krisztus eleven emlékezetét (memoria Jesu Christi).” (in Hermann J. Pottmeyer: Bevezetés a hagyomány fundamentális teológiájába )

„Az alany a hit kegyeleméből, szeretetből és a Szentlélek adományai által részesül abban a képességben, hogy a hittartalmakat belülről képes megragadni, megítélni, illetve meggyőződéssel el tudja utasítani mindazt, ami az ortodox hittartalmakkal ellentétes.” (in Salvador Pié-Ninot: A hitérzék mint alapjelenség és alapfogalom)

„Katolikus meggyőződés szerint a püspöki rend szentsége, amely a tanítói küldetést közvetíti, az isteni támogatás speciális garanciáját biztosítja a püspök számára, tanítói hivatala betöltéséhez. Míg ez a támogatás a tévedhetetlenség abszolút garanciáját csak bizonyos, ritka esetekben biztosítja, ez más helyzetekben is elegendő alapot ad ahhoz, hogy rábízzuk magunkat a püspökök tanítására, még akkor is, ha az emberi bizonytalanságot hordoz.” (in Francis A. Sullivan: A Tanítóhivatal fundamentális teológiája)

„A teológia – a vallástudománytól és a vallásfilozófiától eltérően (amelyek konkrét, vallási hagyományoktól független diszciplínák) – a keresztény hagyomány eleven funkciójaként értelmezi önmagát. (...) A teológia tudományokkal való, gyakorlati együttélése szempontjából rendkívüli fontosságú a kapcsolatkeresés, a párbeszéd és az interdiszciplináris nyitás. Az ezzel ellentétes irányvételű, és ebben az értelemben »steril« teológia valóságidegen, a világtól önmagát elszigetelő, párbeszédképtelen és önmagába zárkózott lenne. A tudatos interdiszciplináris kapcsolatfelvétel megkerülhetetlennek tűnik: nem csupán azért, mert a teológia gazdagíthatja a tudományokat, hanem amiatt is, amit a tudományok tudnak nyújtani a teológiának. Ez a mentalitás és szemlélet tulajdonképpen egyenesen következik a keresztény igazságkeresésből és a világhoz címzett küldetésből. Az Egyháznak a hagyomány közvetítőjeként és értelmezőjeként kell jelen lennie a kortárs diskurzusban.” (in Rino Fisichella – Max Seckler: A teológia identitása)

„Az idők jelei kifejezés nyomán olyan jelentőségteljes történelmi eseményekre kell gondolnunk, amelyek körül széles egyetértés alakul ki arról, hogy ezek a hívő számára Isten aktív, történelmi jelenlétére utalnak, míg a nem hívőt arra ösztönzik, hogy életét az emberi értékek mind teljesebb érvényre juttatásának érdekében alakítsa. (...) Az idők jelei végső soron a kinyilatkoztatás eseménye által alkotott, lényegi középpontra, Isten szentháromságos szeretetének megnyilvánulására mutatnak rá. Ennek a szeretetnek a döntő megnyilatkozásából, a Fiú nagypénteki halálából, a szeretet más kifejezési formái is fakadnak, hogy ez az egyetlen Jel mindig hatékony és aktuális maradjon.” (in Rino Fisichella: Az „idők jelei” mint felhívás az üdvtörténeti éberségre)

HARMADIK RÉSZ: SAJÁTOSAN MAI KÉRDÉSEK

„A teológusoknak fontos tisztán látniuk, hogy létezik az igazságnak egy sajátosan keresztény megközelítése is, és ennek kell a normának lennie mindannyiunk számára. (…) A Szentírás alapján az igazság kinyilatkoztatott igazságként áll előttünk, amelyben benne foglaltatik Isten üdvözítő tervének történelmi és folytatólagos feltárása, amely Jézus Krisztusban éri el csúcspontját. Ezt a felfogást, amelyet már az Ószövetség előkészít, teljességgel csak az Újszövetség dolgozza ki, amely kimondja, hogy Jézus Krisztus maga »az igazság« (Jn 14,6), és az Ő műve – a Szentlélek közreműködése által – folytatódik az Egyházban.” (in Ignace de la Potterie: Az igazság keresztény fogalma)

„A tapasztalat reflexiója ma egy lehetséges út a teológia kifejtéséhez. A kapcsolódó kérdések egyre elmélyültebb tanulmányozása lehetővé teszi, hogy feltáruljanak az ebben rejlő lehetőségek. A téma kidolgozásában nagy előrelépés lenne precízebben meghatározni a vallási tapasztalatok magyarázatának és értékelésének egységes kritériumait.” (in Gerald O’Collins: A tapasztalat mint teológiai kategória)

„A (teológiai) relativizmus egy XIX. és XX. századi gondolkodásban és mentalitásban eluralkodó, máig ható tendenciát jelöl. (…) A relativizmus alapvetően szemben áll azzal a keresztény meggyőződéssel, hogy a teológiai kijelentéseket objektívnak kell tekintenünk.” (in René Latourelle: A relativizmus csapdájáról)

„A pluralizmus megkülönböztetendő az episztemológiai relativizmustól. (…) Mivel nincs maradéktalanul elégséges nyelvi forma a kinyilatkoztatott igazság megfogalmazására, ezért nemcsak tolerálható, hanem kifejezetten kívánatos is lehet, hogy a különböző teológiai megfogalmazások kiegészítsék egymást, ezáltal a transzcendens igazság teljesebb megközelítéséhez vezessenek. (…) Az egységet eleve sok, egymástól különböző egyén hitbeli egységeként kell elgondolnunk. Ennek analógiájára, a keresztények közötti lényegi egység is elgondolható az igazságban való közösség és a teológiai pluralizmus egyidejű megvalósulásaként. Az igazságban megvalósítandó egység útjában azoban még sok tisztázásra váró kérdés tornyosul.” (in William Henn: A teológiai pluralizmus elve)