„Mint egy gránátalmafa” – a Római Kúria lelkigyakorlata Ariccia-ban
Az ember olyan, mint egy gránátalmafa: belsejében annyi kis húsos mag található, mint
a teremtett világ elemei. Isten mindent egybe gyúrt, és azután ebbe az anyagba életet
lehelt. Március 11-én, kedden reggel, Ferenc pápa és a Római Kúria lelkigyakorlata
harmadik napjának kezdetén Angelo De Donatis római plébános mondanivalóját egy szép,
érett gránátalmafával illusztrálta, utalva a teremtmény szépségére.
Ez a szépség
azonban darabjaira hullik, ha mesterséges módon megakadályozzák, hogy Isten lehelete,
vagyis irgalmas szeretete mélyen behatoljon az emberbe. Ilyenkor ugyanis az történik,
hogy mindegyik kis magocska önmegvalósításra vágyva növekedni kezd, uralkodva a többieken,
robbanást, a gyümölcs széthullását okozva.
A lelkigyakorlat vezetője, De Donatis
plébános ezzel a metaforával magyarázta meg annak a rossznak a hatását, amely hatalmába
keríti az embert. Utalt arra az evangéliumi szakaszra (Mk 5, 1-120), amikor Jézus
találkozik a gerázai megszállottal. Márk evangéliumának ebből az epizódjából a prédikátor
a következő pillanatokat emelte ki: a párbeszéd, a tisztátalan lélek könyörgése, hogy
Jézus ne űzze el arról a vidékről, Jézus kérdése, hogy hogyan hívják a gonosz lelket,
valamint a démon válasza, amelyben „légiónak” nevezi magát. Ezzel azt fejezi ki, hogy
végtelen sok gonosz lélek vette hatalmába és gyötörte azt az embert. Arra kérték Jézust,
hogy legalább küldje őket az ott legelésző sertéskondába. Amikor Jézus teljesítette
kérésüket, a mintegy kétezer sertés a hegyoldalról a tóba rohant és a vízbe fúlt.
Ez az epizód a sertések gazdáinak reakciója miatt hasonlít napjainkra. Márk
evangelista elbeszélése szerint ugyanis senki sem vette észre a gonosztól megszabadított
ifjút, mert mindenkit sokkal jobban érdekelt a kétezer sertés pusztulása által okozott
anyagi kár. Olyannyira, hogy távozásra szólították fel Jézust. Az Úr elment, anélkül,
hogy bármit is mondott volna. Tehát egy gazdasági ideológia megakadályozta, hogy találkozzanak
Jézussal.
A pogány gazdasági ideológiával szemben áll a vallás. Jézus elűzi
a gonosz szellemet és az ember ismét szabaddá lesz, Krisztus teszi szabaddá. Nem fél,
megszabadul a félelemtől. Isten megmentette. Nem azért üdvözítette, hogy valami rendkívülit
tegyen, hanem hogy eljusson Isten irgalmas szeretetére. Ahhoz, hogy eljussunk erre
a szeretetre, szükségünk van a Szentlélek segítségére. Nélküle lehetetlen vállalkozásról
lenne szó. Nincs szükség a mi műveinkre, hogy eljussunk Istenhez. Alapvetően lényeges
a krisztusi szeretet.
Az ember művei és Isten kegyelme közötti kapcsolattal
már foglalkozott De Donatis atya hétfő délután. Utalt Szent Pál Efezusiakhoz írt levelére,
(2,1-10), emlékeztetve rá: feladatunk nem az, hogy megmutassuk a világnak, mit tesz
az egyház, mit tesznek a papok, mit tesznek a keresztények, hanem az, hogy megmutassuk,
mit tesz Isten rajtunk keresztül. Amikor azonban saját elkötelezettségünket helyezzük
előtérbe, akkor azt kockáztatjuk, hogy a világhoz hasonulunk.
El kell köteleznünk
magunkat, hogy elismerjük: mindnyájan egyszerűen csak „megbocsátott bűnösök” vagyunk.
A „kegyelem” révén üdvözültünk, nem pedig a „törvény által előírt tettek” következtében.
Meg kell tehát szabadítani önmagunkat attól a kísértéstől, hogy mindig tennünk kell
valamit, elfeledve, hogy valójában ingyenes a mi üdvösségünk. Ma nagyon elterjedt
ez a vágy, hogy műveinknek láthatóságot szerezzünk. A valóban „jó mű” azonban Krisztus.
A prédikátor lelkiismeretvizsgálatra szólította fel a katolikusokat, arra
buzdítva őket, hogy tegyék fel a kérdést: az emberek, miért nem dicsőítik az Atyát,
látván azt a hatalmas mennyiségű munkát, amelyet az egyház végez és megvalósít? Valami
nyilvánvalóan nincs rendjén. Tehát nem kell szüntelenül a sikert, az elismerést, a
tapsokat keresni, nem kell a papi irigységet táplálni. Napjaink lelkipásztori tevékenysége
nagyrészt a cselekvésre irányul, holott valójában a pasztorációban mindennek a Szentlélek
gyümölcseként kellene megteremnie.
Túlságosan hozzá vagyunk szokva, hogy tervezzünk,
és utána kérjük az Urat, hogy segítsen, ne valljon kudarcot küldetésünk. Nélkülözhetetlen
ugyanis, hogy megváltoztassuk perspektívánkat: először kapáljunk, utána vessük el
a magokat, locsoljuk meg a veteményt és így fog kinőni a gabona. Ezáltal a hit gyümölcsei
valóban az Isten és az ember közötti találkozásból születnek – fejtette ki elmélkedésében
Angelo De Donatis plébános, Ferenc pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatának
vezetője.