Szegénnyé lett, hogy szegénységével gazdagítson minket (vö. 2Kor 8,9)
Kedves
Testvéreim!
Nagyböjt alkalmából néhány gondolatot ajánlok figyelmetekbe, melyek
segíthetnek a megtérés egyéni és közösségi útján. Szent Pál kifejezéséből merítem
az alapgondolatot: „Hiszen ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek
szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek”
(2Kor 8,9). Az Apostol a korintusi keresztényekhez fordul, és bátorítja őket, hogy
nagylelkűen segítsék a jeruzsálemi, szűkölködő hívőket. Mit mondanak nekünk, mai keresztényeknek,
Szent Pálnak ezek a szavai? Mit mond nekünk ma a szegénységre, az evangéliumi értelemben
vett szegény életre való meghívás?
Krisztus kegyelme
Ezek a szavak
mindenekelőtt elmondják, hogy milyen Isten stílusa. Isten nem a világi hatalom és
gazdagság eszközeivel mutatja meg önmagát, hanem a gyengeség és szegénység eszközein
keresztül: „bár gazdag volt, értetek szegénnyé lett…”. Krisztus, az Isten örök Fia,
aki hatalomban és dicsőségben egyenlő az Atyával, szegénnyé lett; lejött közénk, mindannyiunkhoz
közel jött. Mindenétől megvált, „kiüresítette önmagát”, hogy mindenben hasonló legyen
hozzánk (vö. Fil 2,7; Zsid 4,15). Isten megtestesülése nagy misztérium! De mindennek
az alapja az isteni szeretet, amely szeretet kegyelem, nagylelkűség, a közelség vágya
és nem habozik odaadni és feláldozni önmagát a szeretett teremtményekért. A tevékeny
szeretet azt jelenti, hogy egészen osztozunk a szeretett személy sorsában. A szeretet
hasonlóvá tesz, egyenlőséget teremt, ledönti a falakat, megszünteti a távolságokat.
És Isten ezt tette velünk. Jézus ugyanis „emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel
gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától
születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk”
(II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, 22).
Jézus
célja nem az volt, hogy magáért a szegénységért legyen szegény, hanem – ahogy Szent
Pál mondja – „hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek”. Ez nem szójáték,
vagy egy hatásvadász kifejezés! Ez Isten logikájának szintézise, ebben foglalható
össze a szeretetnek, a megtestesülésnek és a keresztnek a logikája. Isten nem a magasból
hullajtotta ránk az üdvösséget, mint emberbaráti jámborságból a fölöslegből adott
könyöradományt. Krisztus szeretete nem ilyen! Amikor Jézus alámerül a Jordán vizébe,
és megkeresztelteti magát Keresztelő Jánossal, nem azért teszi, mert bűnbánatra, megtérésre
van szüksége. Azért teszi, hogy beálljon az emberek közé, akiknek bűnbocsánatra van
szükségük, közénk, bűnösök közé és magára vegye bűneink terhét. Ezt az utat választotta,
hogy megvigasztaljon, üdvözítsen minket, hogy megszabadítson nyomorúságunkból. Szíven
üt minket, hogy az Apostol azt mondja, hogy nem Krisztus gazdagsága, hanem szegénysége
által lettük megszabadítva. Szent Pál pedig jól ismeri „Krisztus felfoghatatlan gazdagságát”
(Ef 3,8), aki a „mindenség örököse” (Zsid 1,2).
Mi tehát ez a szegénység,
amellyel Jézus megszabadít és gazdaggá tesz minket? Éppen az, ahogyan ő szeret minket,
ahogyan közel kerül hozzánk, mint az irgalmas szamaritánus, aki odalép ahhoz az emberhez,
akit félholtan az út szélén hagytak (vö. Lk 10,25 köv.). Az ő együttérző, gyöngéd,
életünkben osztozó szeretete az, ami igazán szabaddá tesz minket, valódi üdvösséget
és örömet ad nekünk. Krisztus szegénysége, amellyel gazdagít minket, abban áll, hogy
testté lett, magára veszi gyöngeségeinket, bűneinket, és közvetíti felénk Isten végtelen
irgalmát. Krisztus szegénysége a legnagyobb gazdagság: Jézus gazdagsága az Atyaistenben
való határtalan bizalmában rejlik, abban, hogy minden pillanatban rábízza magát, mindig
és csak az ő akaratát és dicsőségét keresi. Gazdag, mint egy gyermek, aki érzi, hogy
szeretik és szereti a szüleit, és egy pillanatra sem kételkedik szeretetükben, gyöngédségükben.
Jézus gazdagsága a Fiúságában van, ennek a szegény Messiásnak az Atyával való egyedülálló
kapcsolata a kizárólagos kiváltsága. Amikor Jézus arra hív, hogy vegyük magunkra az
ő „édes igáját”, akkor arra hív, hogy gazdagodjunk az ő „gazdag szegénységében” és
„szegény gazdagságában”; osztozzunk vele fiúi és testvéri lelkületében; váljunk fiakká
a Fiúban, testvérekké az Elsőszülött Testvérben (vö. Róm 8,29).
Van egy mondás,
mely szerint az egyetlen valódi szomorúság az, ha nem vagyunk szentek (L. Bloy); azt
is mondhatnánk, hogy egyetlen valódi nyomorúság létezik: nem Isten gyermekeiként és
Krisztus testvéreiként élni.
Tanúságtételünk
Azt gondolhatnánk, hogy
a szegénységnek ez az „útja” Jézusé volt, mi pedig, akik utána jövünk, üdvözíthetjük
a világot megfelelő emberi eszközökkel. Nem így van. Mindenütt, minden korban Isten
továbbra is Krisztus szegénysége által üdvözíti az embereket és a világot, aki szegénnyé
lesz a szentségekben, az Igében, az Egyházában, amely szegényekből álló nép. Isten
gazdagságát nem tudjuk közvetíteni a mi gazdagságunkon keresztül, hanem mindig és
kizárólag a személyes és közösségi szegénységünkön át, amelyet Krisztus Lelke éltet.
Mesterünket követve mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk
testvéreink nyomorára, érintsük meg, vegyük magunkra és tegyünk konkrétan azért, hogy
könnyítsünk rajtuk. A nyomor nem egyenlő a szegénységgel. A nyomor olyan szegénység,
amelyben nincs bizalom, szolidaritás, remény. Háromfajta nyomort különböztethetünk
meg: anyagi, erkölcsi és lelki nyomort. Az anyagi nyomor az, melyet általában szegénységnek
hívnak, és azokat érinti, akik nem emberhez méltó körülmények között élnek: alapvető
jogok nélkül, elsődleges anyagi szükségletek hiányában, mint az étel, a víz, a higiéniai
körülmények, a munka, a fejlődés és a kulturális növekedés lehetősége. E nyomor láttán
az Egyház felkínálja szolgáló szeretetét, a diakóniát, hogy segítsen a szükségben,
begyógyítsa ezeket a sebeket, amelyek elcsúfítják az emberiség arcát. A szegényekben
és a legutolsókban mi Krisztus arcát látjuk. Ha szeretjük és segítjük a szegényeket,
akkor Krisztust szeretjük és szolgáljuk. Elkötelezettségünk arra is irányul, hogy
a világban megszűnjön az emberi méltóság megsértése, a diszkrimináció és az erőszak,
amelyek sok esetben a nyomor igazi okai. Amikor a hatalom, a luxus és a pénz bálvánnyá
válnak, akkor ezek előbbre valók lesznek az anyagi javak egyenlő elosztásánál. Ezért
szükséges, hogy az emberek lelkiismerete az igazságosság, az egyenlőség, a józanság
és a javak megosztása felé irányuljon.
Nem kevésbé aggasztó az erkölcsi nyomor,
amely abban áll, hogy az ember a káros szenvedélyek és a bűn rabjává válik. Hány család
aggódik amiatt, hogy valamelyik – gyakran fiatal – családtagon eluralkodik az alkohol,
a drog, a játékszenvedély, a pornográfia! Hány ember veszítette el élete értelmét,
nincs előttük távlat a jövőt illetően, reménytelenek! És hány ember kényszerült ebbe
a nyomorba igazságtalan társadalmi körülmények miatt, a munkanélküliség miatt, amely
megfosztja őket attól a méltóságtól, amit a kenyérkereset ad; vagy mert nem egyenlően
jutnak hozzá az oktatáshoz és az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Ezekben az esetekben
az erkölcsi nyomor nevezhető akár az öngyilkosság kezdetének is. A nyomornak ez a
formája, amely anyagi romláshoz is vezet, mindig összekapcsolódik a lelki nyomorral,
amely akkor sújt minket, amikor eltávolodunk Istentől és elutasítjuk szeretetét. Ha
úgy véljük, hogy nincs szükségünk Istenre – aki Krisztusban felénk nyújtja kezét –
mert azt gondoljuk, hogy beérjük saját magunkkal, akkor a kudarc útján járunk. Isten
az egyetlen, aki valóban megment és megszabadít.
A lelki nyomorra az evangélium
az igazi ellenszer. A keresztény ember arra hivatott, hogy vigye el az élet minden
területére a megszabadító jó hírt, hogy létezik az elkövetett rossz megbocsátása,
hogy Isten nagyobb a mi bűneinknél és ingyen szeret minket, mindig, és a közösségre
valamint az örök életre vagyunk teremtve. Az Úr arra hív minket, hogy örömmel hirdessük
az irgalom és a remény üzenetét! Jó megtapasztalni e jó hír terjesztésének örömét,
annak örömét, hogy megosztjuk a ránk bízott kincset, hogy ezáltal vigaszt nyújtsunk
a megtört szíveknek és reményt adjunk sok testvérünknek, akiket körülvesz a sötétség.
Ez azt jelenti számukra, hogy követjük és utánozzuk Jézust, aki a szegények és bűnösök
felé ment, mint a pásztor az elveszett bárány felé, és teljes szeretetével tette ezt.
Vele egyesülve bátran nyithatunk meg új utakat az evangelizáció és az emberi fejlődés
terén.
Kedves Testvérek! Azt kívánom, hogy ebben a nagyböjti időben az egész
Egyház készségesen és igyekvően tegyen tanúságot az anyagi, erkölcsi és lelki nyomorban
élőknek az evangélium üzenetéről, amely az Atya irgalmas szeretetének hirdetésében
foglalható össze, aki kész magához ölelni Krisztusban minden embert. Olyan mértékben
tudjuk ezt tenni, amilyen mértékben hasonlóak leszünk Krisztushoz, aki szegénnyé lett
és gazdaggá tett minket szegénységével. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy megváljunk
sok mindentől. Jót fog tenni, ha megkérdezzük magunktól, mi mindent tudunk nélkülözni
azért, hogy szegénységünkkel segítsünk és gazdagítsunk másokat. Ne felejtsük el, hogy
az igazi szegénység fáj: önmagunk megfosztása valamitől nem lenne hiteles e bűnbánati
távlat nélkül. Nem bízom abban az alamizsnában, amely nem kerül áldozatba és nem jár
fájdalommal.
A Szentlélek, akinek köszönhetően olyanok vagyunk „mint szűkölködők,
mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor
6,10), tartsa meg ezeket az elhatározásainkat, és erősítse bennünk az emberi nyomor
iránti figyelmet és felelősséget, hogy könyörületessé váljunk és gyakoroljuk az irgalmat.
Ezzel a jókívánsággal biztosítalak benneteket imáimról, hogy minden hívő és minden
egyházi közösség gyümölcsözően élje meg az egész nagyböjti időt. És kérlek titeket,
imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg titeket és a Szűzanya oltalmazzon benneteket.
Vatikán,
2013. december 26.
Szent István diakónus és első vértanú ünnepén
(A
Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hivatalos fordítása)