Jézus keresztje - ismertető jelünk - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 5. vasárnapra

Szent Pál a korinthusi híveknek Jézus keresztjét, a megfeszített Krisztust hirdeti, ami a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság, de a meghívottaknak, a hívőknek Isten ereje és bölcsessége, az örök üdvösség kinyilatkoztatása.

Hosszú ideig Jézus tanítványai sem értették meg, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, hogy beteljesítse a prófétai jövendöléseket. Botránkoztak, mint egyik alkalommal, a jövendő szenvedés és feltámadás bejelentésekor, Simon Péter, akit a Mester kísértőként utasított helyre. Feltámadása után is Jézus megmagyarázza az emmauszi tanítványoknak a róla szól írások beteljesedését.

Nagyon fontos ma is, hogy a szenvedéstörténetet ne válasszuk el a húsvéti eseményektől: Jézus Krisztus húsvéti misztériumát nagypéntek és húsvétvasárnap együtt alkotja. Ezt a misztériumot jeleníti meg az Egyház hathatósan – Krisztus meghagyásából és a Szentlélek erejében, a szentmisében, és ebben részesít a keresztség is a többi szentséggel együtt.

Minden Krisztus-hívő keresztény megvallja, hogy nincs másban üdvösség, mint az értünk meghalt és feltámadt Jézusban. Mi, katolikusok általában nem a puszta keresztet helyezzük a templomok vagy más épületek falára, hanem a kereszten a megfeszített Jézust - a „corpust” – is ábrázoljuk. A keresztvetéssel pedig megvalljuk hitünket az Atya, a Fiú és a Szentlélek Istenben, Istenben, aki három Személy Szeretetközössége, üdvösségünk forrása és végcélja.

Jézus azt követelte tanítványaitól, és követeli ma is híveitől, követőitől, hogy vegyék fel saját keresztjüket: tagadják meg a Tőle eltávolító kívánságokat, vállalják az élettel és sorsukkal együtt járó szenvedést (ezt „keresztnek” is nevezzük). Tehát tanítványának nemcsak önző önmaga számára kell meghalnia (ez kis lelki halál), hanem a hármas kívánság „világának” is: a kevélység, a bírvágy és az élvhajhászat rendetlen kívánságainak is. Tehát a „kereszt”, amelyet hordoz, annak a jele, hogy meghal a világnak, elfogadja attól az üldöztetést is, sőt még az élettől való megfosztást, a vértanúságot is.

Erre a XX. században a volt kommunista országokban számtalan alkalom adódott: össze kell gyűjtenünk e vértanúink aktáit Boldog II. János Pál szándéka szerint, mert példaképek az utánuk jövő nemzedékeknek. De nemcsak a kommunista rendszerben üldözték Krisztus tanúit, hanem ma is, szerte a világon (pl. muzulmán országokban) naponta hallunk a keresztények üldöztetéséről. Imádkozzunk értük, hogy hűségesek maradjanak Mesterükhöz.

De Jézus parancsa szerint imádkozzunk az üldözőkért is, hogy lelkiismeretük indítását követve megtérjenek ők is Krisztus hitére. Tanúságtételünkkel és a párbeszéddel is sokat tehetünk e célból. Az ateista rendszerekkel vagy kereszténygyűlölő fanatikus vallásokkal nem, de az igazat és a jót kereső, jóakaratú emberekkel mindig lehetséges a párbeszéd.

(1Kor 2, 1-5)