Isten is sír, atyai szíve van, aki soha nem tagadja meg gyermekeit – Ferenc pápa kedd
reggeli homíliája
Isten sírása olyan,
mint azé az édesapáé, aki szereti gyermekeit. Nem tagadja meg soha őket akkor sem,
ha lázadók, Ő mindig várja őket. Ezt állapította meg Ferenc pápa február 4-én reggel,
a Szent Márta házban bemutatott szentmisén.
A napi olvasmány és az evangéliumi
szakasz két apa alakját állítja elénk: az egyik Dávid király, aki sír lázadó fia,
Absalom halála fölött. A másik pedig Jairus, a zsinagóga elöljárója, aki azt kéri
Jézustól, hogy gyógyítsa meg leányát. Dávid sírva fakad, amikor megtudja, hogy megölték
a fiát, dacára annak, hogy a fiú ellene harcolt, mert meg akarta dönteni apja uralmát.
Dávid serege győzött, de őt nem érdekelte a győzelem, csak a fia, csak őt várta. Király
volt, egy ország vezetője, de egyben apa volt. És így amikor elért hozzá fia halálhíre,
megremegett, fölment a felső terembe és sírt – magyarázta Ferenc pápa.
„Ezt
mondogatta elmenőben: Fiam, Absalom. Fiam! Én fiam, Absalom! Bárcsak én haltam volna
meg helyetted! Absalom, fiam! Fiam! – ez egy apa szíve, aki nem tagadja meg soha a
fiát. Egy bandita, ellenség, de az én fiam! És nem tagadja meg apai mivoltát: könnyeket
ont… Dávid két ízben sír gyermekéért: most és amikor haldoklott a házasságtörésből
származó fia, Akkor is böjtölt, bűnbánatot tartott, hogy megmentse fia életét. Apa
volt!”
Ezután Ferenc pápa a Máté evangéliumában szereplő Jairusról, a zsinagóga
elöljárójáról beszélt. Ő is édesapa volt, fontos ember, aki azonban lánya betegsége
láttán nem szégyellte Jézus lába elé vetni magát: A kislányom haldoklik, jöjj és tedd
rá a kezed, hogy megmeneküljön és éljen! Nem szégyenkezett, nem törődött vele, mit
mondanak mások, mert apa volt. Dávid és Jairus mindketten édesapák:
„Számukra
a legfontosabb a fiuk, a lányuk! Nincs semmi más. Ez az egyedüli lényeges! Erről az
jut eszünkbe, amit legelőször mondunk Istennek a hitvallásban: Hiszek egy Istenben,
mindenható Atyában… Isten atyai mivoltára gondolunk. Isten pedig ilyen. Isten ilyen
velünk! – De atyám, Isten nem sír! – Dehogynem! Emlékszünk Jézusra, hányszor siratta
Jeruzsálemet. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet,
ahogy a tyúk a szárnya alá veszi kiscsibéit. Isten sír! Jézus könnyeket ont érettünk!
És Jézusnak ez a sírása az Atyaisten sírása, aki mindannyiunkat magához akar ölelni”.
A
pápa ekkor így folytatta szentbeszédét: a nehéz pillanatokban az Atya válaszol. Emlékszünk
Izsákra, amikor Ábrahám elviszi magával, hogy bemutassa az áldozatot. Izsák nem volt
ostoba, észrevette, hogy az áldozat bemutatásához vittek fát, vittek tüzet, bárányt
azonban nem. Szívében szorongott! És mit mondott? – Atyám! – Mire rögtön a válasz:
Itt vagyok, fiam! Az apa felelt.
Hasonlóképpen Jézus az Olajfák kertjében
szorongó szívvel mondja: Atyám, ha lehet, vedd el tőlem ezt a kelyhet! És jöttek az
angyalok, hogy erőt adjanak neki. Ilyen a mi Istenünk: atya! Egy ilyen atya! Olyan,
mint a tékozló fiú apja: visszavárja gyermekét, aki elvitte magával az összes pénzt,
az örökséget, De az apja várta mindennap és messziről látta őt. Ilyen a mi Istenünk!
– hangsúlyozta a pápa, majd hozzátette: a mi apaságunk, a családapáké, mint ahogy
a püspökök és a papok szellemi atyasága is ilyen kell, hogy legyen. Az apa nem értheti
meg önmagát gyermeke nélkül! És ezért szüksége van rá: várja, szereti, keresi őt,
megbocsát neki és a közelében akarja tudni, mint a tyúkanyó a csibéit.
„Vigyük
ma haza ezt a két ikont: a síró Dávid és a zsinagóga elöljárójának képét, aki Jézus
elé veti magát, nem félve a szégyentől és a kinevettetéstől. Gyermekeik voltak a tét:
az egyik fia és a másik lánya. És mi ezzel a két ikonnal együtt mondjuk: Hiszek az
Atyaistenben… És kérjük a Szentlelket – mert csak ő képes rá, a Szentlélek -, tanítson
meg minket, hogy mondani tudjuk : Abba, Pater. Ez egy kegyelem, ha azt mondhatjuk
teljes szívünkből Istennek: Atyám! Kérjük tehát a Szentlélek kegyelmét! – fohászkodott
végül Ferenc pápa.