2014-01-17 18:39:03

Radnóti Miklós emlékezete – Kántor Péter költő mondja el gondolatait


RealAudioMP3 Olaszországban és olasz példára Ausztriában, hagyományosan január 17-én tartják a zsidó-keresztény párbeszédet. Budapesten idén is az ökumenikus imahét lezárásaként január 26-án kerül sor a keresztények és zsidók imaórájára, amelyet Erdő Péter bíboros részvételével tartanak délután 5 órakor az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban.

A zsidó-keresztény párbeszéd napja alkalmából megkértük Kántor Pétert, a Magyar Köztársaság Babérkoszorús, József Attila díjas és Radnóti Életmű-díjas költőjét, hogy méltassa Radnóti Miklós költészetét.

„Senki nem írt olyan gyönyörű himnuszt a békéről, mint Radnóti Miklós! Olyan idilli képeket, mint ő, a hazáról, az otthonról, a hitvesről, a békés hétköznapokról senki nem festett! Pedig két háború közt csak pillanatokra élte meg a békét, hiszen egész költészete közvetlenül a háború hideg előszelében és a háború véres ege alatt született! De hát éppen ezért írt himnuszt a békéről, éppen ezért festette képzelete olyan idilli-szépre az otthoni tájat. „Csak ami nincs, annak van bokra, // csak ami lesz, az a virág” – tudjuk a nálánál mindössze négy évvel idősebb zseniális kortársa, az ugyancsak tragikus sorsú József Attila verséből.


Radnótinak mindössze ha jó másfél évtized adatott meg az írásra. Első kötete 1930-ban jelent meg Pogány köszöntő címmel, és nem sokkal később, 1936-ban már Járkálj csak, halálraítélt címmel jelenik meg ötödik verseskötete. Micsoda cím! És micsoda verstermés! Mintha érezné, sietnie kell. Egyfolytában a halál közelségében ír. Egyfolytában a halálra készül. A halálra és a békére, a háború utánra. Egyszerre mindkettőre. Még megjelenik életében a Meredek út 1938-ban, és aztán már csak a posztumusz kötet, a Tajtékos ég, 1946-ban.


Amíg él, tele van balsejtelemmel, és tele van alkotásvággyal. 1944-ben a bori lágerben túlélőnek látja magát, de 1938-ban, az Első Eclogában így ír:


„Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.”

És valóban, jönnek egymás után, szinte naplószerűen sorjázva, az idill és az egyre sötétebb, egyre rémületesebb valóság képei a versekben. És köztük néha egy-egy axiómaszerű megfogalmazás, mely mintha örök időktől létezne, melyet mintha a törvény táblájáról olvasott volna le a szája. „Szabad szerettem volna lenni mindig // s őrök kísértek végig az uton.” – írja a Negyedik Eclogában, 1943. március 15-én.


Aztán még megírja a Nem tudhatom…-ot, ezt a forró szerelmes vallomást a hazához, két munkaszolgálatos behívó között, aztán pedig már a szögesdróttal beszegett lágerban tapogat sort sor alá.

Nem tudok elképzelni olyan huszadik századi magyar versantológiát, ami a század meghatározó verseit tartalmazza, és amiből a Hetedik Ecloga és az A la Recherche…kimaradhatna. Radnóti nélkül csonka lenne a huszadik századi magyar költészet, ez egészen biztos.


És mégis megtörténhetik, és meg is történt tavaly novemberben, hogy egy újnáci csoport ’a hagyomány jegyében’ könyveket égetett, neki nem tetsző szerzők könyveit, köztük Radnóti Miklós verseit is. Nem dőlt össze a világ, hiszen csak egy kis szélsőséges csoportocska produkálta magát, manapság ilyesmi másutt is előfordulhat. De elég sok ilyen kis csoportocska van nálunk, és a magyar parlamentben, mint tudjuk, biztos helye van a több mint tíz százalékot szerzett szélsőséges jobboldali pártnak. Úgyhogy talán nem kéne legyinteni erre a kis könyvégetésre mégse. Radnóti egyébként a maga módján már válaszolt nekik, a könyvégetőknek, régen. Például a Himnusz a békéről záró szakaszaival:


„Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrű illatában
fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett majd surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!


Halálának 70. évében, Radnóti Miklósról szóló megemlékezésünket utolsó versével, a negyedik Razglednicával zárjuk, amelynek sorait soha nem lehet szívünkből, lelkiismeretünkből kiégetni:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Honlapunkon közzétesszük Kántor Péter egy korábban írott, Radnóti Miklósról és a bori noteszről szóló versét:

FEKETE GYÖNGY
R. M. bori notesza, 1944


Nagy volt Hádés, s Kerberos dolga sok:
jöttek, jöttek a jövevények egyre.
S elfáradt már, foga se csattogott,
az újakat egykedvűen terelte.

Ekkor történt, hogy R. M. elesett,
és elásták a verseket a földbe.
A föld sebe vérzett egy keveset,
aztán beforrt a seb, rög tapadt rögre.

Szótlan, fekete gyöngy a mély ölén,
még rád találnak egyszer, s visszatérsz te.
Lehullik rólad az agyag-kötény.
Eurydiké. Orpheus szeme fénye.


(vm)







All the contents on this site are copyrighted ©.