Radnóti Miklós emlékezete – Kántor Péter költő mondja el gondolatait
Olaszországban és
olasz példára Ausztriában, hagyományosan január 17-én tartják a zsidó-keresztény párbeszédet.
Budapesten idén is az ökumenikus imahét lezárásaként január 26-án kerül sor a keresztények
és zsidók imaórájára, amelyet Erdő Péter bíboros részvételével tartanak délután 5
órakor az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban.
A zsidó-keresztény párbeszéd
napja alkalmából megkértük Kántor Pétert, a Magyar Köztársaság Babérkoszorús, József
Attila díjas és Radnóti Életmű-díjas költőjét, hogy méltassa Radnóti Miklós költészetét.
„Senki
nem írt olyan gyönyörű himnuszt a békéről, mint Radnóti Miklós! Olyan idilli képeket,
mint ő, a hazáról, az otthonról, a hitvesről, a békés hétköznapokról senki nem festett!
Pedig két háború közt csak pillanatokra élte meg a békét, hiszen egész költészete
közvetlenül a háború hideg előszelében és a háború véres ege alatt született! De hát
éppen ezért írt himnuszt a békéről, éppen ezért festette képzelete olyan idilli-szépre
az otthoni tájat. „Csak ami nincs, annak van bokra, // csak ami lesz, az a virág”
– tudjuk a nálánál mindössze négy évvel idősebb zseniális kortársa, az ugyancsak tragikus
sorsú József Attila verséből.
Radnótinak mindössze ha jó másfél évtized
adatott meg az írásra. Első kötete 1930-ban jelent meg Pogány köszöntő címmel, és
nem sokkal később, 1936-ban már Járkálj csak, halálraítélt címmel jelenik meg ötödik
verseskötete. Micsoda cím! És micsoda verstermés! Mintha érezné, sietnie kell. Egyfolytában
a halál közelségében ír. Egyfolytában a halálra készül. A halálra és a békére, a háború
utánra. Egyszerre mindkettőre. Még megjelenik életében a Meredek út 1938-ban, és aztán
már csak a posztumusz kötet, a Tajtékos ég, 1946-ban.
Amíg él, tele
van balsejtelemmel, és tele van alkotásvággyal. 1944-ben a bori lágerben túlélőnek
látja magát, de 1938-ban, az Első Eclogában így ír:
„Írok azért, s
úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja kivágják, s
rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.”
És valóban, jönnek
egymás után, szinte naplószerűen sorjázva, az idill és az egyre sötétebb, egyre rémületesebb
valóság képei a versekben. És köztük néha egy-egy axiómaszerű megfogalmazás, mely
mintha örök időktől létezne, melyet mintha a törvény táblájáról olvasott volna le
a szája. „Szabad szerettem volna lenni mindig // s őrök kísértek végig az uton.” –
írja a Negyedik Eclogában, 1943. március 15-én.
Aztán még megírja
a Nem tudhatom…-ot, ezt a forró szerelmes vallomást a hazához, két munkaszolgálatos
behívó között, aztán pedig már a szögesdróttal beszegett lágerban tapogat sort sor
alá.
Nem tudok elképzelni olyan huszadik századi magyar versantológiát,
ami a század meghatározó verseit tartalmazza, és amiből a Hetedik Ecloga és az A la
Recherche…kimaradhatna. Radnóti nélkül csonka lenne a huszadik századi magyar költészet,
ez egészen biztos.
És mégis megtörténhetik, és meg is történt tavaly
novemberben, hogy egy újnáci csoport ’a hagyomány jegyében’ könyveket égetett, neki
nem tetsző szerzők könyveit, köztük Radnóti Miklós verseit is. Nem dőlt össze a világ,
hiszen csak egy kis szélsőséges csoportocska produkálta magát, manapság ilyesmi másutt
is előfordulhat. De elég sok ilyen kis csoportocska van nálunk, és a magyar parlamentben,
mint tudjuk, biztos helye van a több mint tíz százalékot szerzett szélsőséges jobboldali
pártnak. Úgyhogy talán nem kéne legyinteni erre a kis könyvégetésre mégse. Radnóti
egyébként a maga módján már válaszolt nekik, a könyvégetőknek, régen. Például a Himnusz
a békéről záró szakaszaival:
„Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó labdák
körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényü,
csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett
majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! Így lesz-e?
Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
Halálának
70. évében, Radnóti Miklósról szóló megemlékezésünket utolsó versével, a negyedik
Razglednicával zárjuk, amelynek sorait soha nem lehet szívünkből, lelkiismeretünkből
kiégetni:
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr,
ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj
nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott
fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Honlapunkon közzétesszük Kántor
Péter egy korábban írott, Radnóti Miklósról és a bori noteszről szóló versét:
FEKETE GYÖNGY R. M. bori notesza, 1944
Nagy volt Hádés,
s Kerberos dolga sok: jöttek, jöttek a jövevények egyre. S elfáradt már, foga
se csattogott, az újakat egykedvűen terelte.
Ekkor történt, hogy R. M. elesett, és
elásták a verseket a földbe. A föld sebe vérzett egy keveset, aztán beforrt
a seb, rög tapadt rögre.
Szótlan, fekete gyöngy a mély ölén, még rád találnak
egyszer, s visszatérsz te. Lehullik rólad az agyag-kötény. Eurydiké. Orpheus
szeme fénye.