Evangelii Gaudium 7. rész – P. Szabó Ferenc SJ ismertetője
A homília és felkészülés
a prédikációra Ferenc pápa apostoli buzdítása az örömről harmadik fejezete 2. részében
a homíliáról, a 3.-ban a prédikáció előkészítéséről, a 4.-ben pedig a katekézisről
tárgyal. Most az első két részből kiemelem a leglényegesebb szempontokat.
II.
Homília (135-144). A liturgiában elhangzó prédikáció, a homília előkészítése alapos
előkészítést igényel. A lelkipásztor itt, a liturgia során találkozik a hívő néppel
(135). Legyünk meggyőződve arról, hogy Isten a mi szavunkon keresztül akar találkozni
az emberekkel (Róm 10, 14-17). Az Úr Jézus is szavaival hódította meg hallgatói szívét
(136).
A pápa emlékeztet arra, hogy a liturgiában, főleg a szentmisében tartott
prédikáció nem annyira az elmélkedés vagy a katekézis pillanata, hanem Isten párbeszéde
népével: e párbeszédben hirdetjük az üdvösség csodatetteit, emlékezve arra, amit az
Úr tett az üdvösségtörténetben, és arra a kegyelemközvetítésre, amelyet a feltámadt
Krisztus művel most az Eucharisztiában (137).
A prédikátor emlékezzék arra,
hogy Isten népe a Szentlélek állandó segítsége által mindig evangelizálja önmagát:
az Egyház, mint anya szól gyermekeihez, tudva azt, hogy ők bizalommal meghallgatják
tanítását (139). Ez az egyház-anyai légkör megkívánja a prédikáló lelkipásztor szívhez
szóló szavainak melegségét, mondatai szelíd stílusát, különben unalmas lesz a homília
(140). Tanuljunk a mi Urunk Jézus Krisztustól, aki nyilvános működése során elbűvölte
hallgatóit, amikor Isten országa örömhírét hirdette főleg a kicsinyeknek (141).
Ez
a párbeszéd sokkal több, mint igazságok közlése. A prédikáló a hallgatók lelki javát
akarja szolgálni. A pusztán moralizáló vagy oktató prédikáció, és az is, amelyik exegézissé
alakul át, lefokozza a szívek közötti kommunikációt, amelynek jellege szinte szentségi
kell, hogy legyen. A homíliában az igazságot a jóság és a szépség kíséri. Nem elvont
igazságról vagy hideg szillogizmusokról van szó, hanem a szép képeket, hasonlatokat
kell alkalmazni, amint az Úr Jézus tette, amikor példabeszédeivel meghódította nyitott
szívű, reménykedő hallgatóit (142).
A prédikáció adja át az evangéliumi üzenet
összfoglalatát, és igyekezzék szívből szólni hallgatóihoz, hogy általa az Úr magához
vonzza a híveket, és most már Ő közvetlenül szóljon hozzájuk (143). Szívből szólni
nemcsak lángoló szavakat jelent, hanem világítókat is: a kinyilatkoztatás teljességét
kell átadni Isten vándorló népének (144).
III. Felkészülés a prédikációra.
E hosszú részben, tizennégy pontban (145-159) Ferenc pápa számos jó tanácsot nyújt
az igehirdetőknek, prédikátoroknak, lelkipásztoroknak. „A prédikációra való felkészülés
olyan fontos feladat, hogy hosszú tanulmányt, imádságot, elmélkedést és lelkipásztori
kreativitást igényel”. Hogy egy bibliai szöveget helyesen értelmezzünk, szükség van
türelemre, mellőzni minden szorongás, időt szentelni, érdek nélkül érdeklődni az isteni
Ige iránt. Isten szeretetéről van szó, aki szólni akart hozzánk, ezért sietség nélkül
figyelnünk kell rá, mint mikor egy szeretett személyre figyelünk (146).
Mindenekelőtt
meg kell bizonyosodnunk arról, hogy helyesen értjük az olvasott szavakat. A Biblia
szövege két-háromezer évvel ezelőtt íródott, nyelvezete nagyon különböző attól, amit
ma használunk. Az értelmezésben, mai nyelvre való fordításban nem annyira arra kell
törekednünk, hogy megértsük a szöveg minden kis részletét, hanem hogy felfedezzük
a fő üzenetet, amely egységet ad az egész Írásnak, a központi üzenetet, amelyet a
szent szerző közölni akart (147). Mindehhez szükséges, hogy lássuk az értelmezett
szöveg kapcsolatát az egész Biblia tanításával, amelyet az Egyház adott át (148).
A prédikátornak nagy személyes ismeretséget kell kialakítania Isten Szavával:
túl a nyelvészeti felkészültségen és az exegézisen, tanulékony szívvel és imádkozva
kell abban elmélyednie, amikor a homíliát előkészíti (149). Jézus megfedte az írástudókat,
akik mestereknek tartották magukat, akik a Törvényt értelmezve súlyos terheket raktak
az emberek vállára, de ők maguk nem valósították meg a parancsokat. Tehát mindenekelőtt
a prédikátor igyekezzék megvalósítani saját életében, amit másoknak hirdet (150).
A lectio divina is egyik konkrét módja annak, hogy meghalljuk, elmélyítsük
Isten Szavát. A prédikátor imádkozva, elmélkedve olvassa a Szentírást, Isten Szavát,
hogy személyesen lelki hasznot merítsen belőle; de ez nem zárja ki az előbb említett
tanulmányozás szükségességét (152-153).
A nép meghallgatása (154-155). A prédikátornak
hallgatnia kell a hívő népre, ismernie kell igényeit, lelki gazdagságát és korlátait,
életmódját és világszemléletét, kultúráját, nyelvhasználatát stb., hogy igehirdetését
eszerint alakítsa. Ez az alkalmazkodás nem opportunizmus vagy diplomatikus ügyeskedés,
hanem mélyen lelkipásztori gond, hogy a közvetített isteni Ige érthető legyen, és
a szívekbe hatoljon (154).
Ferenc pápa emlékeztet rá: a prédikátornak nem
szükséges válaszolni olyan kérdésekre, amelyeket senki sem tesz fel, vagy, hogy felkeltse
az érdeklődést, nem kell a napi hírekről tájékoztatni hallgatóságát, ezt már megteszi
a televízió híradása, bár érzékenynek kell lennie arra, ami az emberek mindennapi
életét érinti, ami gondjaikat képezi (155).
Pedagógiai eszközök használata
(156-159). Az evangéliumi üzenet átadásának módja – túl a már említett alkalmazkodáson,
a tiszta, egyszerű nyelvhasználaton – még számos gyakorlati eszközzel gazdagítható,
pl. filmekkel, képek vetítésével, ezek felkelthetik az érdeklődést a hallgatókban,
hogy közelebbről megismerjék az Evangéliumot, a Biblia világát (158).