„Az Ige testté lett” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Karácsony második vasárnapjára

A János-evangélium prológusa, bevezető himnusza, amelyet Karácsony 2. vasárnapján olvasunk a szentmisében, keresztény hitünk szívébe vezet bennünket: az Örök Ige megtestesülését és üdvösségszerző művét, az istengyermekségre szóló meghívásunkat valljuk meg.

A vasár- és ünnepnapi Hitvallásunk középpontjában is ez a titok áll: „…az Ige testté lett…”, és térdet hajtunk, amikor kiejtjük e szavakat. Ez a titok a keresztény hit sajátossága: „caro cardo salutis”- a test az üdvösség sarkpontja, vallották az egyházatyák, és ugyancsak ők: „Isten (Fia) emberré lett, hogy mi megistenüljünk”, részesedjünk az isteni életben.

Itt idézek Pázmány Péter ragyogó Krisztus-himnuszából, amelyet eredetileg latin nyelven írt, amikor a XVII. század elején, a grazi egyetemen tanított:

„Krisztusban (…) lakik testileg az Istenség egész teljessége.
Ezért Benne az isteni természet valamennyi tökéletessége,
mint valami tükörben tündököl;
így nem hiába nevezi a Szentírás
az Úr Krisztust Isten Arcának.
Amint ugyanis az embert arcáról,
úgy Istent az Úr Krisztusról ismerjük fel…”

Isten a keresztény hit szerint Háromság, három isteni Személy: Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközössége. És nem „egyik” (bármelyik), hanem a Szentháromság második Személye testesült meg. „Az Egyház az egy és hármas Isten paradoxona előtt állva hamarosan megértette, hogy ha ezt nem vallja határozottan, vége az emberi reménységnek” – vallotta François Villon jezsuita.

Jeruzsálemi Szent Cirill mondja: ’Ha Megtestesülés puszta képzelődés, maga az üdvösség is puszta képzelődés lesz.’ Ha maga Isten nem lett emberré, az ember hogyan lehetne Isten? És egy egyszemélyű Isten hogyan testesülhetne meg? Ez az utóbbi kérdés azonnal lerombolja Önmagát, mihelyt megfogalmazzák: az ilyen Ember-Isten nem ismerne más Istent, mint önmagát: önmaga imádója lenne.”

Az Egyház történelme századai során szenvedélyesen harcot vívott a hármas misztérium hite védelmében, és nem választotta szét a hármas hitet: a Szentháromságban, Jézus Krisztusban és az emberiség megistenülésében való hitet.”
(F. Varillon SJ: Isten alázata és szenvedése, SZIT, 2002, 94.)

Kérjük a Szentlelket, az Atya által elküldött Fiú kölcsönös szeretetének Lelkét, akit a feltámadt Krisztus elküldött, és aki szívünkbe árasztja a szeretetet, az istengyermekség kegyelmét (Róm 8, 16), hogy mélyítse el hitünket Istenünk emberszeretetében, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”, mindannyiunk üdvösségéért. (Jn 3, 16-17) Jézus Krisztus Atyja adja meg nekünk, hogy Lelke által megerősödjünk belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívünkben, és gyökeret verjünk a szeretetben! (Vö. Ef 3, 16-17)