Jegyzet az ötven éve kihirdetett Liturgikus Konstitúcióhoz

Kevesebb eufóriával, több kiegyensúlyozottsággal! Talán ez lehetne a jelmondata annak az öt évtizedes útnak, amelyet az Egyház a II. Vatikáni Zsinat 1963. december 4-én, elsőként elfogadott és kihirdetett dokumentuma, a Sacrosanctum concilium, a Liturgikus Konstitúció óta megtett.

Jól szemlélteti a zsinat utáni helyzetet az egyik egyetemi kollégiumunk házi kápolnája. Berendezésekor szedett-vetett székek voltak benne, amelyeket idővel csodaszép, újra kárpitozott karosszékekkel cseréltünk le, amiket ajándékba kaptunk. Olyan kellemesek voltak ezek az ülések, hogy még az átváltoztatás alatt is nehéz volt belőlük felállni. Ekkor megváltunk tőlük és régi, jól megszokott térdeplős padokat készíttettünk, amelyeken kényelmesen lehet ülni, de le is lehet térdelni. Modern vonalúak, mégis őrzik az Egyház régi hagyományát: a római rítusban többször letérdelünk az eucharisztikus ünneplés alatt.

Öt évtized, rögös út, sok örömmel, de sok kritikával is. Nem is annyira a Liturgikus Konstitúciót, mint inkább az utána következett hirtelen, sokszor átgondolatlan és méltatlan újításokat, túlzásokat érte sok bírálat. Aki elolvassa a zsinati dokumentumot, ma is megállapíthatja, mennyire kiegyensúlyozott, pontos, a liturgia megújításának arányos és igazságos normáit adja.

A konstitúció hét fejezetét, amely összesen 130 pontból áll, átjárja a Szentlélek ihletése, tavaszi fuvallata, ami szinte megtisztítja az Egyház egész liturgikus életét. Benne van a különféle keleti és egyéb rítusok tisztelete, az ősi forrásokhoz való visszatérés, a hívek tudatos, tevékeny és gyümölcsöző részvételének fontossága, a liturgikus nevelés, a latin egyház liturgiájának szinte minden területre kiható megújítása, a zsolozsma egyszerűsítése, a liturgikus év, a szent zene és a szakrális művészet témaköre.

Az ötvenedik évforduló kapcsán a liturgiát bemutatók: püspökök, papok, diakónusok, szerzetesek, szerzetesnők, ministránsok, énekesek, asszisztensek – mind át kell, hogy gondolják a szolgálatukat. Ki áll a liturgia középpontjában? Valóban az a Krisztus, aki csúcs és forrás? Nem alakult-e át a vasárnapi plébániai misénk show-műsorrá, a pap egyéni kreatív fantáziájának ötleteivé? Kis közösségeinkben megmaradt-e az Eucharisztia bemutatásának, kiosztásának és imádatának a méltósága, vagy konyhaasztal-szintre süllyedt, kiüresedett, bárhol és bármikor megrendezhetővé vált? Jelen van-e ünneplésünkben a csönd, az imádat, a keresztény adoráció.

XVI. Benedek pápa, aki nem csak teológus, de liturgikus is volt, határozott irányvonalat adott a reform reformjának, amellyel meg kell tisztítanunk a latin egyház istentiszteletét, megtalálni az egyensúlyt múlt és jelen között, mindig szem előtt tartva a kontinuitást, a folytonosságot az Egyház életében. – Nem szégyen ötven évvel a Sacrosanctum concilium után néhány szobrot visszaállítani a korábbi helyére, használni a régi hegedű alakú miseruhákat (de miseruha nélkül soha nem misézni!), elővenni az aranyozott kelyhet, paténát, úrmutatót (a kerámia, fa, műanyag és egyéb készítményeket pedig a vitrinbe tenni!). Használni olykor a régi háttal miséző oltárokat is!

Ahol lehet, megszabadulni a nevetséges, értéktelen, pótlékalkotásoktól, amelyek fél évszázada bennmaradtak templomainkban! A liturgia igenis fejlődik: pl. napjainkban született szentszéki döntés nyomán a Szűzanya neve után Szent Józsefet is megemlítjük a II-III-IV. misekánonban.

Ünnepeljük a zsinat legelső dokumentumának ötvenedik születésnapját, úgy, hogy a liturgiát szentnek tartjuk, abban állandóan megújulunk, visszatérünk általa Krisztushoz, megmerítkezünk benne, tanulunk tőle és alázattal szolgáljuk!

Pákozdi István
a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára,
a Praeconia magyar liturgikus szakfolyóirat szerkesztője