„Aki gyakorolja az irgalmasságot, nem fél a haláltól” – Ferenc pápa katekézise
November 27-én, szerdán
délelőtt, a rendkívüli hideg ellenére mintegy 70 ezer hívő gyűlt össze a világ minden
részéről a Szent Péter téren, hogy részt vegyen az általános pápai kihallgatáson.
Ferenc pápa meg is dicsérte őket: „Bátrak vagytok, hogy a hideg ellenére itt vagytok
a téren! Minden elismerésem!”
A Szentatya bejelentette, hogy befejezi a Hitvallást
elemző katekézisét, amelyet a vasárnap zárult Hit évében tartott. Ezen a szerdán és
a jövő heti általános kihallgatáson a test feltámadásához fűzi gondolatait, elemezve
a téma két aspektusát a Katolikus Egyház Katekizmusa szerint, vagyis halálunk és feltámadásunk
Krisztusban. Ez alkalommal azt részletezte, mit jelent az, hogy „meghalni Jézus Krisztusban”.
1.
Téves módon tekintünk a halálra. A halál mindenkire vonatkozik és mindenkit mélyreható
kérdések elé állít, különösen, amikor közelről érint bennünket, vagy amikor kicsinyekre,
védtelenekre sújt, számunkra „botrányos” módon. Mindig szíven ütött a kérdés: miért
szenvednek a gyermekek? Miért halnak meg a gyermekek? Ha úgy értelmezzük a halált,
mint mindennek a végét, akkor megrémít, leterít bennünket, olyan fenyegetéssé válik,
amely szétzúz minden álmot, minden távlatot, felbont minden kapcsolatot és félbeszakít
minden utat.
Ez akkor következik be, amikor az életünkre úgy tekintünk, mint
két pólus, a születés és a halál közé zárt időre, amikor nem hiszünk olyan távlatban,
amely túlmutat jelen életünkön, amikor úgy élünk, mintha Isten nem létezne. A halálról
alkotott ilyen felfogás tipikusan ateista gondolkozás, amely a létet úgy értelmezi,
mint a világban való esetleges jelenlétet és a semmi felé való haladást.
2.
Azonban az ember szíve, mindnyájunk vágya a végtelenre, nosztalgiánk az örökkévalóság
iránt fellázad ez ellen a hamis megoldás ellen. Mi akkor tehát a halál keresztény
értelme? Ha életünk legfájdalmasabb pillanataira gondolunk, amikor elveszítünk egy
szeretett személyt – szüleinket, testvérünket, házastársunkat, egy gyermekünket, egy
barátunkat – akkor észrevesszük, hogy a veszteség drámájában is, amikor szívet tépő
az elszakadás, szívünkből az a meggyőződés száll fel, hogy nem lehet mindennek vége,
hogy az adott és kapott jó nem lehet hiábavaló. Van bennünk egy erős ösztön, amely
azt mondja, hogy életünk nem ér véget a halállal.
Erre az élet utáni szomjúságra
kaptunk valós és megbízható választ Jézus Krisztus feltámadásában. Jézus feltámadása
nem csak annak a bizonyossága, hogy van élet a halál után, hanem megvilágítja mindnyájunk
halálának misztériumát is. Ha Jézussal egyesülve, hozzá hűségesen élünk, akkor képesek
leszünk arra, hogy reménnyel és derűsen nézzünk szembe a halállal is. Az egyház ugyanis
így imádkozik: „Ha el is szomorít bennünket annak a bizonyossága, hogy meg kell halnunk,
megvigasztal az eljövendő halhatatlanság ígérete”. Ez egy nagyon szép imája az egyháznak!
Az emberek általában úgy halnak meg, ahogy éltek. Ha életemben együtt
haladtam az Úrral, bízva végtelen irgalmasságában, akkor fel leszek készülve arra,
hogy úgy fogadjam el földi létem utolsó pillanatát, mint végső, bizodalmas ráhagyatkozást
befogadó kezére, várakozva, hogy szemtől szembe láthassam arcát. A pápa rögtönzött
szavakkal hozzátette: ez a legszebb, ami történhet velünk: szemtől szembe nézni az
Úr csodálatos arcát. Látni, hogy Ő milyen szép, tele fénnyel, szeretettel, gyöngédséggel.
Mi elmegyünk addig a pontig, ahol megtaláljuk az Urat”.
3. Ebben a távlatban
megértjük Jézus meghívását, hogy legyünk mindig készek, éberek, tudva, hogy az evilági
életet azért kaptuk, hogy felkészüljünk a másik, a mennyei Atyával való életre. És
ehhez van egy biztos út: jól fel kell készülni a halálra, közel állva Jézushoz az
imában, a szentségekben és a karitatív cselekedetek gyakorlásában. Emlékezzünk rá,
hogy Jézus jelen van a leggyengébbekben és a szükséget szenvedőkben.
Ő maga
azonosította magát velük, az utolsó ítéletről szóló híres példabeszédben, amikor ezt
mondta: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam
és befogadtatok, mezítelen és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben
voltam és fölkerestetek… amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem
tettétek” (Mt 25,35-36.40).
Tehát biztos út, ha ismét felfedezzük a keresztény
karitatív cselekedetek és a javakban való testvéri osztozás értelmét, ha ápoljuk felebarátunk
testi-lelki sebeit. A szolidaritás, a másik fájdalmában való osztozás, a reménykeltés
kiindulópontja és feltétele annak, hogy örökségbe kapjuk Isten országát, amelyet számunkra
készített. Aki gyakorolja az irgalmasságot, az nem fél a haláltól, mert szembenéz
vele testvérei sebeiben, és legyőzi azt Jézus Krisztus szeretetével.
Ha megnyitjuk
életünk és szívünk kapuját kisebb testvéreinknek, akkor halálunk is olyan kapuvá válik,
amely bevezet bennünket a mennyekbe, a boldog hazába, amely felé tartunk, arra vágyva,
hogy örökre ott lakjunk Atyánkkal, Jézussal, Máriával és a szentekkel.