Harsányi Lajos emlékezete – P. Szabó Ferenc jegyzete a papköltő születésének 130. évfordulóján

„A Napkirály rokona”, a pap és költő Harsányi Lajos (1883-1959) születésének 130. évfordulójára emlékezünk. A katolikus líra egyik megújítója 1883. szeptember 29-én született Nagyigmándon, a győri bencéseknél kezdte a gimnáziumot, majd Budapesten és Esztergomban folytatta: itt Prohászka Ottokár volt lelki vezetője. Győrben érettségizett. Kérte felvételét az itteni szemináriumba, ahol elvégezte teológiai tanulmányait, és 1907-ben pappá szentelték. Papi működésének színhelye is jórészt Győr volt: székesegyházi hitszónok és a Dunántúli Hírlap felelős szerkesztője, 1921-től szentszéki tanácsos, 1929-ben a győri székeskáptalan tiszteletbeli kanonoka. Győrben hunyt el 1959. november 2-án.


Harsányi Lajos a XX. század elején feltűnt neves katolikus „triász” első tagja: Harsányi Lajos, Sík Sándor és Mécs László. Így sorolta fel ő maga a „papköltőket”, (a Babits-Kosztolányi-Juhász triász mellé állítva magukat), amikor 1949/50-ben-ben Pécsről V. Karcsi barátommal elküldözgettük neki zsengéinket, és több ízben kedvesen elmondta véleményét, bátorított bennünket, majd beajánlotta a két jezsuitának készülő diákot a szintén győri Tűz Tamás papköltőnek. Dicsérte több versemet, azok hiteles élményanyagát, de mindig a forma, a ritmus, a szótagszám stb. hiányosságait bírálta.


Forma dat esse rei: a forma létesíti a dolgot, hangsúlyozta a tomista elvet. Ő maga erre nagyon adott, kezdetektől fogva formaművész volt, de – ahogy több kritikusa megjegyezte – nem egyszer hiányzott verséből a mély átélés, az élményanyag. Illyés Gyula a katolikus költészetről, ill. a papköltőkről írt kritikus tanulmányában (Illyés Gyula: „Katolikus költészet”, 1933, in: Iránytűvel I, Bp. 1975, 329–347.), főleg Mécs Lászlóval szembeni igazságtalan kritikája mellett - többször találó megállapításokat tett: Harsányi is, Sík is inkább irodalmi hitű, mint katolikus. Harsányi Babits-hatású szonetteket ír, és eszmevilágától, versei hangjától bátran elfért volna a Nyugat első csoportjában. Témáit kezdetben Heredia módjára dolgozza fel, külsőségesen; ez noha pompázó, dísszel és arannyal teli, csak a sznobok szemében jelent katolicizmust. Őreá is, Síkra is a korabeli költői áramlatok nagyobb befolyást gyakorolnak, mint az egyháziak.”- Újraolvasva Harsárnyi verseit, igazat kell adnunk Illyésnek: sokszor „még egyházi tárgyú költeményeiből is hiányzik a belső élmény s ezzel együtt a meggyőzés ereje.”

Rónay György szerint Harsányi harmadik verskötetében, az 1911-es A Napkirály rokona címűben találta meg költői hangját. Az ország művelt olvasói Kosztolányi és Juhász Gyula mellé helyezték. Újabban Rónay László és mások megfigyelései szerint verseinek tárgya egyházi jellegű – a Fertő vidéke, a Hanság nádasai természeti szépsége mellett - főleg a liturgia jelképrendszere és pompája ihleti; otthonra talál benne Prohászka Ottokár „diadalmas világnézete” és szociális érzékenysége, miként Sík Sándornál és Mécs Lászlónál. De Harsányinál időnként, főleg élete második szakaszában (Boldog költő, 1926; De Profundis, 1927), „hiányzik valami ahhoz, hogy jelentős lírikus legyen. Lehet, hogy öntudata volt nagyobb, mint tehetsége, de az is elképzelhető, hogy a szerves, folyvást bővített műveltség hiányzott belőle (is), [”is”, mert Mécs Lászlóból is hiányzott], ami nélkül igazán jelentékeny líra nem születhet meg.”


Miután e kritikus megjegyzést idézte Rónay Lászlótól, Cs. Varga István egyik jelentős tanulmányában így folytatja: „Azt gondolom, Harsányi Lajos plébánosként Rábapalotán, majd győri kanonokként leélt élete az irodalmi körülményeket tekintve nem nevezhető különösebben szerencsésnek. (Érvényes ez a Nagykaposon, majd Királyhelmecen plébánoskodó Mécs Lászlóra is.) Nekik nem adatott meg olyan fővárosi szakmai környezet, ahol folyóiratok, kiadók, irodalmi társaságok, barátságok növelték az ihletadó élményeket és biztosították a magas szakmai kontrollt is.” (…) Harsányi Lajosban, Sík Sándorban és Mécs Lászlóban a karakteresen eltérő arculat ellenére is közös és meghatározó a papi hivatástudat. Sík és Mécs szerzetesi, Harsányi pedig a világi papi életforma közösségében élt és alkotott. Költészetük végső gyökere a vallásos világnézet, a létezés igenelt értékrendje, a szemléletben, tematikában, ihletben és hangnemben fellelhető számtalan eltérés ellenére is.”

Cs. Varga István kiegyensúlyozott összefoglaló jellemzésével fejezem be: „Harsányi Lajos hagyomány és modernség szintézisére törekedett, elsőként bizonyította az új vallásos líra létjogosultságát. A magyar katolikus líra megújítását tartalmi és formai szempontból is ő kezdte el. (…) Legfőbb témái: a vallás, a papi hívatás, a természet, a hazaszeretet és az általános emberi érzések. (…) Új vizeken indult, jellegzetes formaszépségeket teremtett. Maradandó értékekkel gazdagította irodalmunkat a dal, óda és himnusz műfajában. Harsányi Lajos - Juhász Gyulára emlékeztetőn – irodalmunk fő sodrából a „vidéki” író pozíciójába szorult, majd pedig a feledés homálya borult műveire. Ez annak ellenére történt, hogy költészetének artisztikumát Babits Mihály, Illyés Gyula és Sík Sándor is készséggel elismerte.”