„Feltámadunk!” – P. Szabó Ferenc homíliája az évközi 32. vasárnapra

Az egyházi év vége felé a liturgikus olvasmányok felidézik a világ végéről, az utolsó ítéletről, a feltámadott életről szóló szentírási tanítást. E 32. évközi vasárnapon a páli levél és Lukács evangéliuma is a feltámadás kérdésével foglalkozik.

Szent Pál írja a Tesszalonikieknek küldött második levélben: „Urunk Jézus Krisztus maga, és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, s kegyelmével örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk, vigasztalja meg szíveteket, s erősítse meg szóban és tettben minden jóra.” A Szeretet-Isten a kereszten meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban örök életre hívott meg bennünket, ez a hit reménységünk alapja.

Hogy milyen lesz a feltámadott élet, erről faggatták Jézust az előkelő, gazdag társadalmi osztályt képviselő szadduceusok, akik nem hittek a túlvilági életben és a feltámadásban, ellentétben a farizeusokkal. A mózesi törvényre hivatkozva furcsa példát, esetet hoznak elő a hét testvérről, akik sorra feleségül veszik az előző testvér özvegyet. Vajon a feltámadáskor az asszony melyiknek lesz a felesége. Jézus megmagyarázza, hogy az eljövendő életben már nem nősülnek és nem mennek férjhez. A szellemvilágban a feltámadottaknak szellemi testük lesz, ahogy Szent Pál is magyarázta a korintusiaknak. Persze, a századok során a keresztények körében sok elképzelés született a túlvilági életről – gondoljunk Dante poklára, purgatóriumára és mennyországára: - a költő a középkori hiedelmek szerint sok mitologikus elemet is felvett Színjátékába.

Valójában nem szükséges képzelődnünk, bár sokszor pótolni akarjuk azt a keveset, amit megtudhatunk a Szentírásból a feltámadottak életéről. A feltámadt Krisztusról szóló evangéliumi tanúságok azért némi jelzést adhatnak: a Feltámadott, aki megdicsőült, szellemivé változott testével átlépett az isteni világba, amikor megjelenik az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben, áthatol a zárt ajtókon, csodát tesz, hogy az apostolok megtapinthassák, velük eszik, aztán eltűnik, visszatér a másik létrendbe. Tehát csodálatos leereszkedésről van szó, mert a Feltámadott már az isteni létrendben él az Atyánál, az üdvözültekkel. Feltámadása nem hasonlít az életre keltett Lázáréhoz, aki újra meghalt. Istenünk az élők Istene, teremtő, aki a megholtakat is újjáteremtheti. A világ végi utolsó ítélet után minden üdvözült szellemi testben új teremtmény lesz, amikor új ég és új föld lesz, tehát a teremtett mindenség, az üdvösség drámájának színhelye is megújul, hogy végül Isten legyen minden mindenekben. (1Kor 15)

A mennyországban élni: Krisztussal élni. A Katolikus Katekizmus idézi Szent Ambrust: „Mert az élet ez: Krisztussal lenni; ahol Krisztus van, ott az élet, ott az Isten országa.” Krisztus halála és feltámadása által „kinyitotta” számunkra a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által bevégzett megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása. Az üdvözültek eggyé válnak a szeretetben Istennel, Krisztussal, de megőrzik, sőt beteljesíthetik önazonosságukat. A szeretet-egység nem beolvaszt, hanem differenciál, teljessé teszi a személyesedést. Ma még csak halványan sejthetjük, hogy mi vár ránk a Szentháromsággal és az üdvözültekkel megélt szeretetközösségben. A Szentírás is csak képekkel érzékelteti e boldogságot: az Atya háza, istenlátás, boldog élet, menyegzős lakoma, teljes béke.

( 2 Tessz 2, 15-3,5; Lk 20, 27, -38)