Alázatos imádság – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 30. vasárnapra

A farizeus és a vámos példabeszéde nemcsak Jézus kortársainak szólt, hanem intelem minden idők minden kereszténye számra, - ma is, nekünk is! Ha nem is imádkozunk úgy, mint az öntelt farizeus, gyakran gondolatban többnek tartjuk magunkat a nem keresztényeknél, nem hívőknél, pedig sokszor amazok jócselekedeteikkel, tetteikkel keresztényebbek, mint a magukat igaznak tartó névleg keresztények.

Ferenc pápa számtalanszor figyelmeztet: valamennyien szegény bűnösök vagyunk, ezt alázattal be kell vallanunk, és bizalommal Isten irgalmáért kell esedeznünk. A vámos imáját ismételve ez lehet imádságunk egyik gyakori kérése: „Istenem, légy irgalmas hozzám, szegény bűnöshöz!”

Egyáltalán a jó imádság alapvető feltétele az alázatosság: a leborulás Isten nagysága, bölcsessége, szentsége előtt, hála gondviselő jóságáért és minden testi-lelki, természetes és természetfeletti adományáért, a szép napsugaras őszi napért, a minket számtalan szállal körülvevő emberi jósághálóért. Mert mi, szegények mindent csak kapunk, minden adottság életünkben a jó Isten ajándéka. Mindennapi életünkben, kis és nagy eseményekben kell keresnünk a teremtő és gondviselő Istent, főleg pedig embertestvéreinkben kell meglátnunk Krisztust, aki a legkisebbekkel: kisemmizettekkel, betegekkel, testi-lelki bajban szenvedőkkel azonosította magát.

Konkrét példát, személyeset említek, amely ma, amikor ezt az elmélkedést írom, történt a villamoson. Fiatal pár szállt fel a Szent János kórháznál, az aranyos csecsemőt az apa hozta ölében. A kicsire tekintve hálát adtam Istennek a gyermekért, és arra gondoltam: én is voltam ilyen csecsemő. Szüleim voltak a Teremtő eszközei, hogy én létre jöhettem, megszülettem. Létem Isten ajándéka, ezért hálát adok.

Azért is, hogy egészséges vagyok, hogy másfél évtizeddel ezelőtt itt a kórházban sikerült a műtétem (akkori rákos betegtermi társaim már nem élnek). Hála azért, hogy római balesetem után itt helyrehozták eltört vállcsontomat. Kérem az Urat, hogy az öregedéshez, kisebbedéshez adjon erőt, és keresztény reményt, amikor közeleg halálom órája. Így egész napunk alázatos, hálálkodó és kérő imádság lehet.

Persze, sok másfajta imamód lehetséges. Főleg nem zárjuk ki a liturgikus, templomi imádságot, legfontosabb a szentmise, ahol az Egyházzal együtt fordulunk Istenhez, magunkat is felajánlva a kenyérrel és borral, hogy a feltámadott Lelke alakítson át bennünket új emberekké, és általunk alakítsa az emberi világot emberibbé, majd pedig istenivé. Humanizáljuk a világot küzdve a még dúló emberarcú barbárság sok megnyilatkozása ellen, szellemibbé és személyesebbé alakítjuk a társadalmat, és így előkészítjük azt a nagy ostyát, amelyet a Szentlélek tüze átváltoztathat a feltámadáskor, hogy végül Isten legyen minden mindenben.

Teilhard de Chardin jezsuita tudós „Mise a világ felett” c. - 1923-ban Kínában írt -elmélkedése Felajánlásából ismételhetjük e bekezdést: „Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredő Teremtés ajánl fel ezen a hajnalon. Tudom, hogy ez a kenyér – a mi fáradozásunk – önmagában csak vég nélküli szertebomlás.

Ez a bor is – fájdalmaink – egymagában még csak szétmaró ital. De biztosan tudom, mert érzem, hogy ennek az alaktalan tömegnek szíve mélyébe oltottad azt az ellenállhatatlan és megszentelő vágyat, amely mindnyájunkat – hívőt s nem hívőt – egyaránt kiáltani késztet: ’Uram, add, hogy mindannyian egyek legyünk!’”

(Lk 18, 9-14)