Ferenc pápa párbeszéde egy nem hívő újságíróval – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Nagy érdeklődést és meglepetést keltett a világsajtóban az a szeptember 11-i olvasói levél, amelyet Ferenc pápa írt válaszul az olasz liberális La Repubblica főszerkesztőjének, Dr. Scalfarinak, aki július 7-én és augusztus 7-én a pápához fordulva felvetett néhány személyes kérdést a keresztény hitről és az ateizmusról. Ferenc pápa szinte naponta tesz valamilyen szokatlan gesztust: pl. személyesen, telefonon válaszol egy fiatalembernek hozzá intézett levelére.

(Itt eszembe jut: annakidején a Vatikáni Rádió magyar osztályán sokszor fordítottunk, illetve tömören összefoglaltunk az Államtitkárságnak pápához intézett magyar leveleket, amelyekre legjobb esetben egy vatikáni monsignore válaszolt a pápa nevében!)

Ferenc pápa mostani nyílt és őszinte párbeszéde a nem hívő olasz főszerkesztővel minta értékű, és különösen is tanulságos a vége felé járó Hit Évében, amelyet elődje, XVI. Benedek hirdetett meg tavaly október 11-én a „Porta fidei” (A Hit kapuja) kezdetű levelével.
Ferenc pápa hosszú párbeszédében többször hivatkozik a Lumen fidei (A Hit fénye) k. enciklikára, valamint a II. Vatikáni zsinat pápáinak tanítására a hívők és nem hívők párbeszédét illetően.

De számomra a legtanulságosabb az a módszer, ahogyan a Dél-Amerikából jött jezsuita pápa e konkrét párbeszédben alkalmazza a zsinati tanítást, állandóan saját tapasztalatából kiindulva, közelítve meg hitünk központi titkát: Jézus Krisztust, aki az Atya irgalmas szeretetének megtestesülése, aki érettünk meghalt és feltámadt, és mindenkit meghív az üdvösségre, az istengyermekségre.

Azért e központi igazsággal kezdi, mert Dr. Scalfari, aki az őszinte párbeszédre indított, azt írta, hogy „bár nem hívő, mégis hosszú évek óta érdeklődik a Názáreti Jézus elbűvölő tanítása iránt.” „Úgy érzem tehát – folytatja a pápa -, hogy mindenképpen pozitív dolog - nemcsak a mi szempontunkból, hanem annak a társadalomnak is, amelyben élünk – hogy megállunk párbeszédet folytatni egy olyan fontos valóságról, mint a hit és ezzel kapcsolatban az igehirdetés és Jézus alakja.”

Ferenc pápa ezután vallomásszerűen elmondja, hogy hite a Jézussal való találkozásból született. A Vele való személyes találkozás megérintette szívét, és irányt, új értelmet adott létezésének. De a pápa mindjárt hozzáfűzi azt is, hogy az Egyház nélkül nem tudott volna találkozni Jézussal, bár abban a tudatban él, hogy „a hit óriási ajándékát emberségünk törékeny cserépedényében őrizzük.” A pápa e személyes tapasztalatból kiindulva igyekszik válaszolni az újságíró kérdéseire.

Most nem részletezhetem a pápa magyarázatát, aki Márk evangéliumát követve – a Lumen fidei enciklika nyomán haladva az ún. narratív teológia módszerével – megközelíti Jézus, a Szeretet-Isten Fia misztériumát, akiben az Atya mindenkit gyermekeivé választott és magához hív. Jézus mindenkivel kapcsolatban van, ellenségeivel is. Az Atya a Fiúban mindenki gyermekeivé fogadott. Ez a keresztény hit eredetisége.

Ferenc pápa Scalfari két kulcsfontosságú kérdésére adott „ideiglenes” választ:

1) A keresztények Istene hogyan ítéli meg azokat, akik nem hisznek, megbocsát-e azoknak, akik nem hisznek és nem keresik a hitet. A pápa a zsinat tanítását is követve határozottan állítja: Isten mindenkit lelkiismerete alapján ítél meg. Mindenki köteles hallgatni lelkiismerete szavára, amely megmondja, hogy számára mi a jó és mi a rossz. E döntéstől függ a cselekedet jósága vagy rosszasága.

2) Létezik-e abszolút Igazság? - kérdezik sokan, akik azt vallják, hogy csak egy sor részleges, relatív és szubjektív igazság létezik, vagyis tévedés, de nem bűn. A pápa abból indul ki, hogy az ember igazság-megismerése viszonylagos: függ saját történetétől, kultúrájától, attól a helyzettől, amelyben él stb. Ez nem jelenti azt, hogy az igazság változó és szubjektív, csak a mi hozzá való viszonyunk az, mert úton vagyunk. Jézus ezt mondta:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet”. „Vagyis az igazság végső soron teljesen egy a szeretettel, alázatot és nyitottságot követel keresésében, befogadásában és kifejezésében.”

Ennyit ízelítőül Ferenc pápa és Dr. Scalfari párbeszédéből, amely mintául szolgálhat az igehirdetőknek a Hit évében, amikor az új evangelizálás hatékony módszereit is keressük.

Befejezésül az ateistákkal folytatandó párbeszédről idézek egy nagyon fontos gondolatot korunk egyik legnagyobb teológusától, Henri de Lubactól, aki tevékenyen részt vett a II. vatikáni zsinaton is, és később értelmezte a Gaudium et spes k. konstitúció, vonatkozó részeit.

A jezsuita bíboros VI. Pál Ecclesiam suam dialógus-körlevelét kommentálva megkülönbözteti az ateizmust és az ateistát: párbeszéd az ateistával, de szembesülés az ateizmussal: „Párbeszéd, szembesülés, harc: három szó, és ha jól értjük őket, nem kizárják egymást, hanem összekapcsolódnak. Ne féljünk bevallani, hogy harcolunk, nem az „ateista”, hanem az ateizmus ellen (mindig először saját szívünkben).

A harcot sohasem tudjuk kiküszöbölni életünkből. Csak átalakíthatjuk. A hívő élete, amikor szembeszáll az ateizmussal vagy az ateizmust támadja: harc Istenért! (…) De természetesen lelki harcról van szó, és lelki fegyverekkel folytatjuk…” „Mindig elismerni, hogy én is többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálni hitem hiányosságait, sohasem elégedve meg mostani minőségével, elutasítani hitem és magatartásom minden farizeizmusát! De ez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek van igaza, ellenkezőleg: ezzel ténylegesen megmutatom, hogy nincs igaza.” (Paradoxes).