Jézus követése kereszthordozás – P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 23. vasárnapra
A vasárnapi evangélium
a keresztény élet/lelkiség legalapvetőbb szempontját állítja elénk: kereszténynek
lenni annyi, mint Krisztust követni a kereszthordozásban, társa lenni a halálban és
a feltámadásban –vagyis részesedni a húsvéti misztériumban a hit és a szentségek révén.
Most e misztérium egyik mozzanatára, a keresztre figyelünk, sohasem választva el ezt
a másik szemponttól, a feltámadástól.
A Krisztus-követés kereszthordozást,
önmegtagadást követel. Ne gondoljunk most a vértanúságra, bár a kommunista évtizedekben
sokaktól ilyen áldozatot is követelt a diktatúra. Fel kell vennünk naponta kisebb-nagyobb
keresztünket; elsősorban azokat, amelyeket életünk, egészségi állapotunk, családi
és munkahelyi kapcsolataink magukkal hoznak. Isten parancsolatainak megtartása minden
kereszténytől önmegtagadást követel, a szerzetesi fogadalmakkal elkötelezett, Istennek
szentelt személyektől pedig a hármas kívánság: a bírvágy, a gőg és az érzéki vágy
elleni küzdelmet. Elsősorban olyan önmegtagadásra vanszükségünk, amelyekkel
a szeretetet gyakoroljuk. Ilyenek: ne legyünk mások terhére, ne szóljunk meg pletykálkodással
másokat, rossz hangulatunkkal ne rontsuk el mások jókedvét, derűsen tegyünk szívességet
másoknak. Egyáltalán: az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek gyakorlásához önmegtagadásra
van szükségünk.
Az önmegtagadás ne váltson ki keserűséget vagy világmegvetést
lelkünkben. „Isten a jókedvű adakozókat szereti.” Az élet tele van lemondásokkal,
mert a választás mindig magával hoz lemondásokat is: „egész világ nem a mi birtokunk!”
Ne a lemondást nézzük, hanem az értéket, azt, amit kapunk érte: a lélek szabadságát,
a tiszta élet örömét.
A keresztény aszkézis nem jelent fogcsikorgató voluntarizmust,
hanem a kegyelemmel való együttműködést, kitárulást a Lélek szeretetajándékának. Mert
magunktól képtelenek vagyunk igazán szeretni: kilépni önző kis világunkból, másoknak
megnyílni, szolgálni, az irgalmasság cselekedeteit véghezvinni. Mert ezek alapján
ítél majd meg bennünket az igazságos és irgalmas Bíró: „Amit egynek a legkisebbek
közül tettetek, nekem tettétek.”
Itt emlékeztetek arra, hogy XVI. Benedek
első, „Az Isten szeretet” k. enciklikája második részét az Egyház szeretetszolgálatának
szentelte. Ebben hangsúlyozza (20. pont): „Az Isten-szeretetben gyökerező felebaráti
szeretet elsődlegesen minden egyes hívő feladata, ugyanakkor az egész egyházi közösség
feladata is minden szinten… Az Egyháznak mint közösségnek is gyakorolnia kell a szeretetet.
Ez viszont megköveteli, hogy a szeretetnek meglegyenek a szervezetei ahhoz, hogy a
közösségi szolgálatot rendezetten tudja végezni…” Ezért hozta létre a karitász-szervezeteket.
Később (26-27) a pápa válaszol olyan, főleg marxista ellenvetésre, hogy nem szeretetszolgálatra,
hanem igazságosságra van szükségünk. Bár ezt az egyházi vezetők lassan tudatosították,
ma már a pápák több, mint egy évszázados szociális tanítása igenis hangsúlyozza a
társadalmi igazságosságot, a társadalmi struktúrák átalakítását, a pénz imperializmusának
megtörését, az etikai szempontokat a politikában. De – hangsúlyozta Ratzinger pápa
(28) – a karitászra mindig szükség lesz, hiszen nincs olyan igazságos államrend,
amely minden emberi problémát megoldana. Nemcsak az anyagi szükség helyzeteiről van
szó. „Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig
lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti
szeretet segítségére van szükség.”
A materialista szemlélettel szemben idézzük
az Írást: „Nem csak kenyérből él azember…”