Hitre alapozott reményünk - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 19. vasárnapra
A Zsidóknak írt levél
11. fejezete elejéről vett vasárnapi szentlecke Ábrahámot, mint a hit példaképét állítja
elénk: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása…Hittel engedelmeskedett
Ábrahám a hívásnak…kivándorolt, a nélkül, hogy tudta volna, hová megy…Hittel áldozta
föl Izsákot, amikor próbára tette Isten…”
Ferenc pápa „A hit fénye”
kezdetű enciklikája első fejezetében – „Ábrahám, atyánk a hitben” - szintén Ábrahám
hitét mutatja be, amikor hitünk misztériumát megközelíti. Most a keresztény hit egy
szempontját, mozzanatát világítom meg az enciklika nyomán.
Ábrahám nem
látja Istent, de hallja szavát és feltétlenül engedelmeskedik neki, még akkor is,
amikor az Úr próbára teszi, és fia feláldozását kéri tőle, akitől az ígéret szerint
utódainak kellett származni. „Meg volt győződve, hogy Isten a halottat is föl tudja
támasztani. Ezért kapta vissza őt (Izsákot), mint előképet.”
A pápai enciklika
így magyarázza Ábrahám történetét: egy isteni hívás és egy ígéret. Ábrahám engedelmeskedik
Isten szavának, útnak indul, bár nem látja a jövőt. A hit „lát” olyan mértékben, amennyiben
előrehalad engedelmeskedve a Szónak. „Nem a múltra szegezi tekintetét, hanem emlékezve
Isten ígéretére, képes lesz megnyílni a jövőnek, és így hite fényt sugároz útja során.
Látjuk, hogy a hit, amennyiben – paradox módon - „emlékezés a jövőre” (memoria
futuri), szorosan kapcsolódik a reménységhez.” Isten hűséges, megtartja ígéretét,
ezért hűsége a legbiztosabb, rendíthetetlen alapja hitünknek, és lehetővé teszi a
folytonosságot időben folytatott utunk során. Isten hűséges az emberhez, és azt akarja,
hogy mi is hűségesek legyünk hozzá. Szent Ágoston írja: „Az az ember hűséges, aki
hisz az ígérő Istennek; a hűséges Isten az, aki megtartja azt, amit ígért az embernek.”
A
pátriárkák hite az ígéretek folytán Krisztusra irányult, aki eljövendő volt. Krisztus
eljött és most már a keresztény hit Krisztusra összpontosul: megvallása annak, hogy
Jézus az Úr, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül (Róm 10 9). Krisztus kimondta
a végleges Áment, Igent Istennek, és ő lett a mi Igenünk alapja (2Kor 1, 20).
Jézus Krisztus Isten irántunk való szeretetének végleges kinyilatkoztatása: „Mi hittünk
a szeretetnek” (1Jn 4, 16).
Most pedig idézek egy szakaszt XVI. Benedek
reményről szóló enciklikájából. (Spesalvi, 26-27) (Megjegyzem,
Ferenc pápa jórészt átvette elődje hitről szóló fogalmazványát, így szoros
kapcsolat van a két dokumentum között.) „Nem a tudomány váltja meg az embert. Csak
a szeretet váltja meg az embert. Ez először a tisztán evilági területen érvényes.
Ha valaki megtapasztalja életében a nagy szeretetet, ez a ’megváltás’ pillanata, amely
új értelmet ad életének. De hamarosan azt is fölismeri, hogy a neki ajándékozott szeretet
önmagában nem oldja meg életének problémáját. Ez a szeretet veszélyeztetett. A halál
szétzúzhatja. Az embernek szüksége van a feltétel nélküli szeretetre. Szüksége van
arra a bizonyosságra, melynek alapján azt mondhatja ’ … semmi el nem szakíthat bennünket
Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van’ (Róm 8, 38-39; vö. Gal 2, 20) …Az
embernek igazi, nagy s minden törésen átvezető reménye csak Isten lehet – az az Isten,
aki ’mindvégig’, a ’beteljesedésig’ (vö. Jn 13, 1; 19, 30) szeretett és szeret. Akit
megérint a szeretet, az kezdi sejteni, mit jelent igazában: ’élet’. Kezdi sejteni,
mit jelent a remény szava, mellyel a keresztelés szertartásában találkozunk: a hittől
az ’örök életet’ várom – az igazi életet, mely teljes és biztonságos…És az élet a
maga teljességében kapcsolat azzal, Aki az élet Forrása…”