Ferenc pápa homíliája az Ifjúsági Világtalálkozó püspökeinek, papjainak bemutatott
szentmisén
Krisztusban kedves testvérek!
Erre a világ minden részéről érkezett püspökökkel,
papokkal, szeminaristákkal, szerzetesekkel és szerzetesnőkkel teli székesegyházra
tekinve, a mai szentmise zsoltárának szavai jutnak az eszembe: „Ujjongjatok Istenemnek,
földek” (Zsolt 66). Igen, azért vagyunk itt, hogy dicsőítsük az Urat és ezt úgy tesszük,
hogy megerősítjük elhatározásunkat: eszközei vagyunk, hogy ne csak néhány nép, hanem
mindegyik dicsőítse Istent. Pálhoz és Barnabáshoz hasonlóan mi is ugyanazzal a nyíltsággal
(parrésia) hirdetjük az evangéliumot fiataljainknak, hogy találkozzanak Krisztussal,
aki az út világossága és váljanak egy testvéribb világ építőivé. Ebben az értelemben
szeretnék most veletek hivatásunk három aspektusáról elmélkedni: meghívást kaptunk
Istentől; meghívást kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot; meghívást kaptunk, hogy
elősegítsük a találkozás kultúráját.
Meghívást kaptunk Istentől. Fontos, hogy
megújítsuk magunkban ezt a valóságot, amelyet gyakran magától értetődőnek tekintünk
annyi mindennapos elfoglaltságunk közepette. „Nem ti választottatok engem, hanem én
választottalak titeket” – mondja nekünk Jézus (Jn 15,16). Térjünk vissza hivatásunk
forrásához. Hivatásunk kezdetén isteni kiválasztás áll. Isten hívott meg bennünket
arra, hogy Jézussal maradjunk (vö. Mk 3,14), egyesüljünk vele olyan szorosan, hogy
Szent Pállal együtt mondhassuk: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem”
(Gal 2,20). Ez a Krisztusban való élet valójában megjelöl mindent, amik vagyunk és
amit csinálunk. Pontosan ez a „Krisztusban való élet” az, ami biztosítja apostoli
hatékonyságunkat, szolgálatunk termékenységét. „Arra rendeltelek (titeket), hogy munkátokkal
gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Nem a lelkipásztori kreativitás,
nem a találkozások vagy a tervezések biztosítják a gyümölcsöket, hanem az, hogy hűségesek
vagyunk Jézushoz, aki szüntelenül ismétli: „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek
maradok” (Jn 15,4). És mi jól tudjuk, mit jelent: szemlélni, imádni és átölelni Őt,
különösen hűséges imaéletünkben, a vele való mindennapos találkozásban az Oltáriszentségben
és a szükséget szenvedőkben. Krisztussal „maradni” nem azt jelenti, hogy elszigeteljük
magunkat; Vele maradunk, hogy elinduljunk a másokkal való találkozás felé. Eszembe
jutnak Boldog Kalkuttai Teréz anya szavai: „Legyünk nagyon büszkék hivatásunkra, ami
lehetőséget ad arra, hogy szolgáljuk Krisztust a szegényekben. A „favelák”, a „cantegriles”,
a nyomornegyedek azok, ahol keresnünk és szolgálnunk kell Krisztust. Úgy kell feléjük
mennünk, mint ahogy a pap megy az oltárhoz, vagyis örömmel” (Mother Instructions,
I. 80. old.). Jézus, a Jó Pásztor, a mi valódi kincsünk, törekedjünk arra, hogy szívünket
egyre inkább Belé helyezzünk (vö. Lk 12,34).
Meghívást kaptunk, hogy hirdessük
az evangéliumot. Kedves püspökök és papok, sokan közületek, bár nem mindnyájan, azért
jöttetek, hogy elkísérjétek fiataljaitokat Világtalálkozójukra. Ők is meghallgatták
Jézus parancsolatának szavait: „Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet (vö.
Mt 28,19). A mi elkötelezettségünk, hogy segítsük őket: lobogjon szívükben a vágy,
hogy Jézus misszionárius tanítványai lehessenek. Minden bizonnyal sokan ezzel a felhívással
szemben kissé megijedhetnek, arra gondolva, hogy a misszionáriusnak szükségszerűen
el kell hagynia hazáját, családját és barátait. Emlékszem fiatalkori álmomra: misszionárius
szerettem volna lenni a távoli Japánban. Isten azonban megmutatta nekem, hogy az én
missziós területem sokkal közelebb volt: a hazám. Segítsük a fiatalokat abban, hogy
tudatára ébredjenek: misszionárius tanítványnak lenni annak a következménye, hogy
részesültek a keresztség szentségében. Alapvető része annak, hogy keresztények vagyunk,
és az első hely, ahol evangelizálnunk kell, az a saját otthonunk, az a környezet,
ahol tanulmányainkat vagy munkánkat végezzük, a család és a barátok.
Ne takarékoskodjunk
erőnkkel a fiatalok képzésében! Szent Pál szép kifejezést használ, amikor keresztényeihez
szól és ezt meg is valósított életében: „Fiaim, a szülés fájdalmait szenvedem értetek
újra, míg Krisztus ki nem alakul bennetek!” (Gal 4,19). Mi is valósítsuk ezt meg szolgálatunkban!
Segítsük fiataljainkat, hogy felfedezzék a hit bátorságát és örömét, azt az örömet,
hogy Isten személyesen szereti őket, Fiát, Jézust adta a mi üdvösségünkért. Neveljük
őket a küldetésre, arra hogy kilépjenek önmagukból, és elinduljanak testvéreik felé.
Jézus ezt tette tanítványaival: nem tartotta maga mellett őket, mint egy kotlós a
kiscsirkéit; elküldte őket! Nem maradhatunk bezárkózva a plébánián, közösségeinkben,
amikor annyian várnak az evangéliumra! Bátran gondoljunk a pasztorációra, a perifériákból
kiindulva, azoktól kiindulva, akik a legtávolabb vannak, akik általában nem látogatják
a plébániát. Az Úr őket is meghívta asztalához.
Meghívást kaptunk, hogy előmozdítsuk
a találkozás kultúráját. Sajnos, számos helyen előretör a kirekesztés, a „kiselejtezés”
kultúrája. Nincs hely sem az idősek, sem a nem kívánt gyermek számára; nincs időnk,
hogy megálljunk az útszéli szegény mellett. Olykor úgy tűnik, hogy egyesek számára
az emberi kapcsolatokat két modern „dogma” szabályozza: hatékonyság és pragmatizmus.
Kedves püspökök, papok, szerzetesek és ti is szeminaristák, akik a szolgálatra készültök,
bátran haladjatok szemben az árral. Ne mondjunk le Istennek erről az ajándékáról:
gyermekeinek egyetlen családjáról. A találkozás, mindenki befogadása, a szolidaritás
és a testvériség azok az elemek, amelyek civilizációnkat valóban humánussá teszik.
Legyünk a szeretetközösség és a találkozás kultúrájának szolgái! Engedjétek
meg, hogy így fejezzem ki magam: szinte megszállottaknak kell lennünk ebben az értelemben.
Nem akarunk önhittek lenni, nem akarjuk másokra rákényszeríteni „a mi igazságainkat”.
Annak a személynek az alázatos és boldog bizonyossága vezet bennünket, akit megtalált,
akit elért és átalakított az Igazság, vagyis Kriszus. Nem tehetjük meg, hogy ne hirdessük
ezt (vö. Lk 24,13-35).
Kedves fivérek és nővérek! Meghívást kaptunk Istentől,
meghívást kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot és mozdítsuk elő a találkozás kultúráját.
Legyen példaképünk Szűz Mária. Életében a Szent Szűz annak az anyai érzületnek a példáját
adta, „melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki
az emberek újjászületéséért fáradozik” (Lumen gentium, 65. pont).
Legyen Ő
az a Csillag, aki biztonsággal vezeti lépteinket az Úrral való találkozás felé. Ámen.