„Nincs sem aranyam, sem ezüstöm, de magammal hozom a legértékesebbet, amit kaptam: Jézus Krisztust!” – Ferenc pápa első beszéde brazil földön

A Szentatya szavait többször is a hallgatóság vastapsa szakította félbe. A beszédre a Guanabara elnöki palotában került sor a vatikáni és a brazil himnuszok elhangzása, valamint Dilma elnökasszony üdvözlő szavai után.

„Elnökasszony, tisztelt hatóságok, testvéreim és barátaim!

Szeretetteljes gondviselésében Isten úgy akarta, hogy pápaságom első nemzetközi útja lehetőséget adjon arra, hogy visszatérjek a szeretett Latin-Amerikába, nevezetesen Brazíliába, abba a nemzetbe, amely büszke az Apostoli Szentszékkel való szoros kapcsolataira, a hit és a barátság mély érzéseire, amelyek egyedülálló módon mindig megtartották egységét Péter utódával. Hálát adok Istennek ezért a jóindulatáért.

Megtanultam, hogy a brazil néphez úgy kerülhetünk közel, ha hatalmas szíve kapuján lépünk be; engedtessék meg tehát nekem ebben a pillanatban, hogy tapintatosan kopogtassak ezen az ajtón. Engedélyt kérek, hogy beléphessek és ezt a hetet veletek tölthessem el. Nincs sem aranyam, sem ezüstöm, de magammal hozom a legértékesebbet, amit kaptam: Jézus Krisztust! Nevében jövök, hogy tápláljam a testvéri szeretet lángját, amely minden szívben él; kívánom, hogy mindenkihez és minden egyes emberhez eljusson köszöntésem: “Krisztus békéje legyen veletek!”

Tisztelettel köszöntöm az Elnökasszonyt és kormányának tagjait. Köszönetet mondok a nagylelkű fogadtatásért és szavaiért, amelyekkel kinyilvánította a brazilok örömét nemzetükben való jelenlétemért. Köszöntöm ennek az államnak a kormányzóját is, aki kedvesen vendégül lát bennünket a Kormánypalotában, továbbá Rio de Janeiro polgármesterét, a brazil kormány mellé akkreditált diplomáciai testület tagjait, a jelenlévő hatóságokat és mindenkit, aki azon fáradozott, hogy látogatásom valósággá váljék.

Szeretnék néhány szeretetteljes szót szólni püspöktestvéreimhez, akikre az a feladat nehezedik, hogy Isten nyáját vezessék ebben a hatalmas országban, továbbá szólok szeretett részegyházaikhoz. Ezzel a látogatásommal folytatni kívánom Róma Püspökének sajátos lelkipásztori küldetését, azt, hogy megerősítsem testvéreimet a Krisztusba vetett hitben, bátorítsam őket abban, hogy tanúskodjanak a reménység okairól, amely Krisztusból fakad és arra buzdítsam őket, hogy mindenkinek kínálják fel szeretetének kimeríthetetlen gazdagságát.

Mint ismeretes, Brazíliában való jelenlétem fő oka túlmutat az ország határain. Ugyanis az Ifjúsági Világtalálkozóra jöttem el. Azért jöttem, hogy találkozzam a világ minden részéről érkezett fiatalokkal, akiket magához vonzott a Megváltó Krisztus kitárt karja. A fiatalok menedéket keresnek ölelésében, közel Szívéhez meg akarják hallgatni újból világos és erőteljes hívását: „Menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet”.

Ezek a fiatalok különböző földrészekről érkeznek, más-más nyelven beszélnek, változatos kultúrák hordozói, mégis Krisztusban találják meg legmagasabb rendű és közös elvárásaikra a választ és ki tudják elégíteni a kristálytiszta igazság és a hiteles szeretet iránti éhségüket, amely egyesíti őket minden különbözőségen túl.

Krisztus teret kínál fel nekik, tudva, hogy nincs hathatósabb energia annál, ami a fiatalok szívéből árad ki, amikor meghódította őket a Vele való barátság tapasztalata.

Krisztus bízik a fiatalokban és rájuk bízza saját küldetését: „Menjetek és szerezzetek tanítványokat”; menjetek túl az emberileg lehetséges határokon és hozzatok létre egy testvéri világot. A fiatalok is bíznak Krisztusban: nem félnek attól, hogy kockáztassák Vele egyetlen életüket, mert tudják, hogy nem csalódnak Benne.

Brazíliai látogatásom kezdetén nagyon jól tudom, hogy amikor a fiatalokhoz fordulok, egyben szólok családjaikhoz, egyházi és nemzeti közösségeikhez, ahonnan származnak, a társadalmakhoz, amelyeknek tagjai, a férfiakhoz és nőkhöz, akiktől nagymértékben függ ezeknek az új nemzedékeknek a jövője.

Gyakran halljátok, hogy a szülők mondják: „Gyermekeink a szemünk fényei” – (a brazil mondás szerint szemünk pupillái). Milyen szép a brazil bölcsességnek ez a kifejezése, amely a fiatalokra a szem pupillájának jelképét alkalmazza. Az az ablak ez, amelyen keresztül a fény szemünkbe lép és nekünk ajándékozza a látás csodáját! Mi lesz belőlünk, ha nem vigyázunk szemünkre? Hogyan mehetnénk tovább? Azt kívánom, hogy ezen a héten mindnyájan nézzünk szembe ezzel a provokatív kérdéssel.

Az ifjúság az az ablak, amelyen keresztül a jövő belép a világba, tehát nagy kihívások elé állít bennünket. A mi nemzedékünk akkor lesz méltó az ígéretre, amely minden fiatalban jelen van, ha képesek leszünk teret kínálni nekik; védelmezzük anyagi és spirituális létfeltételeiket, amelyek átfogó fejlődésükhöz szükségesek; szilárd alapokat adunk nekik, amelyre életüket építhetik; garantáljuk biztonságukat és oktatásukat, hogy lehetőségeikhez képest kibontakozzanak; tartós értékeket adunk át nekik, amelyekért érdemes élni; biztosítjuk számukra a természetfeletti távlatokat, amelyek válaszolnak hiteles boldogság utáni szomjúságukra és kreativitásukra, hogy jót alkossanak; átadjuk nekik egy olyan világ örökségét, amely emberi mértékű; felébresztjük bennük a legjobb képességeket, hogy saját holnapjuk főszereplői lehessenek, akik közösen felelősséget vállalnak mindenki sorsával.

Végül kérem mindenki kedves figyelmét és, ha lehet empátiáját, amely szükséges ahhoz, hogy barátok közötti párbeszédet létesítsünk. Ebben a pillanatban a pápa tárt karokkal magához öleli az egész brazil nemzetet összetett emberi, kulturális és vallási gazdagságában. Amazóniától a pampákig, a száraz régióktól a Pantanal (lapályos) területéig, a kis falvaktól a metropoliszokig senki se érezze, hogy ki van rekesztve a pápa szeretetéből. Holnapután, ha Isten is úgy akarja, mindnyájatokról megemlékezem az Aparecidai Miasszonyunk előtt, fohászkodva anyai oltalmáért otthonotokra és családjaitokra. Már most mindnyájatokat megáldalak. Köszönöm a fogadtatást!”

(vm)